Lépcsők
Nem bírom, már nem bírom tovább! – és mégis ment, lépett, vaskos-szélesen, néhány méter, és elindulnak lefelé, négyszáz lépcsőfok az első bányajáratig. Minél mélyebbre, annál melegebbre. Csikordult odafönt az észak-uráli fagy. Európa széle – a görögkatolikus pap az egykori iskolai tanulmány fölidézésével, maradék erejével még mosolyra rázkódta magát. Európa széle, nagyon a széle! – és süllyedt alá, süllyesztették alá a halinacsizmák a bánya melegébe.
Apját látta valamelyik szomszéd táborban, a rettentő fagyban, mínusz negyvenöt fokban mezítelenül, ahogyan még soha, kifeszülve, kiterítve. Aztán a rabszemérem becsavarta valami ponyvába, és a csákány tépte a rögöket: elég mély legyen majd a tavaszi olvadás idején, a bomlás ne érje el a föld színét.
Hogy ért el hozzá a hír, nem tudta. A lágervilágban a hírek útja kiszámíthatatlan és követhetetlen. Egyszer csak a mellette gyalogló szűkre szabott szájmozgásával: – Apád meghalt, más pap nem lévén, egy protestáns lelkész imádkozott fölötte.