Ulickaja testamentumáról

„Olyan messziről nézve, mint amilyen hatalmas távolságra az embertől az Isten van, a bűnösök és a szentéletűek között nem túl nagy a különbség. Ha én, mint egyszerű idős asszony, annyira sajnálom az embereket, akkor, úgy vélem, a felsőbb lénynek még több együttérzést kell tanúsítania. Hisz borzasztóan szerencsétlen teremtmények vagyunk – gonoszak, szánalmasak, ostobák. Hogyne kellene bennünket sajnálni?” Ljudmila Ulickaja Örökbecsű limlom című könyvében az egyik vele készült interjút idézi. Kortárs Dosztojevszkij-parafrázis. E néhány sor is elegendő lenne, hogy megértsük, miért is tartják Ulickaját a klasszikus orosz irodalom egyik legméltóbb örökösének, folytatójának. (Ő legtöbbször Borisz Paszternakra és Vladimir Nabokovra hivatkozik.) Nem egyszerűen jól ír. Karakteres, határozott, pontos, szabad. Késői karrier az övé. Sokáig dilettánsnak érezte magát. Úgy véli, semmi különös nincs benne; ő csak saját kora szubjektív elbeszélője, akit a magánemberek sorsa érdekel. Különösen a határhelyzetek foglalkoztatják. Szabadsága, toleranciája azt jelenti, hogy nem hisz a beprogramozott gondolkodásban.

Meglehet, nem a „legtrendibb”, de az egyik legszebb és legemberségesebb, a betlehemi Kisded világához nagyon közeli könyvvel ajándékozták meg most a XXI. század olvasóit az alkotók, Móra Ferenc 1973-ban elhunyt Panka lánya, asszonynevén Vészits Endréné és az élők sorából fiatalon, tragikusan korán eltávozott illusztrátor, a Párizsba, majd Haiti szigetére került képzőművész, Kőszegi Bella. Az érdem nem csekély része pedig a Fekete Sas Kiadóé, amely a 2011-ben, ugyancsak karácsony táján kiadott Pósa Lajos-féle Arany ABC sikerén felbuzdulva (e kötet rajzai is Kőszegi Bella varázslatos munkái) most a Franklin 1935-ös kiadványának majdnem hasonmásával örvendezteti meg a gyerekeket, szülőket és nagyszülőket. Ez volt az a könyv, amelynek megjelenését a Kőszegi tehetségét nagyra becsülő, s a lányából, a sokszor megverselt Pankából írónőt álmodó „Móra igazgató úr” már nem érte meg; egy évvel e mesefüzér kiadása előtt halt meg.

Remélem, nem veszi sértésnek Koncz Zsuzsa és Sztevanovity Zorán, ha azt írom róluk: együtt öregedtek meg kitartó közönségükkel. A félévenként eldobható popsztárokat termelő médiavilágban komoly érték az önálló művészi karakter, s noha mindketten túl vannak már pályájuk zenitjén, időről időre fontosnak érzik, hogy megnyilvánuljanak. A magyar rocktörténet két legikonikusabb szólistája idén egy-egy új albummal jelentkezett.

Nem kell komolyabb pszichológiai képzettség annak belátásához, hogy egy háborúnak sohasem akkor van vége, amikor elhallgatnak a fegyverek. Akár katonaként, akár az erőszakot elszenvedő civilként érintett valaki, biztos, hogy soha nem tudja elfelejteni mindazt, amit átélt. De az a pillanat vajon eljön-e, amikor már csak valahol legbelül él bennünk minden borzalom, és legalább fizikai valójában nincs jelen körülöttünk?