A milánói ediktum öröksége

A kegyetlen diocletianusi üldözés után Nagy Konstantin a kereszt jelében legyőzte vetélytársait, és ezután gyökeres fordulatot hozott rendelete. Reálpolitikusként valószínűleg a köz hasznát és javát vette figyelembe, amikor kiadta a milánói ediktumot: „(…) olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmuk alatt él.” De már a kezdet kezdetén belefolyt az egyház irányításába, mintegy vicarius Filii Deiként (Isten fiának helytartójaként – a szerk.), már a niceai zsinat előtt is. A keresztények felszabadítása, majd kiváltságos helyzete már kezdetben veszélyeket hordott. Ezért I. Geláz pápa 495-ben Rómában zsinatot hívott össze. Ezen üdvözölték úgy a pápát, mint Krisztus földi helytartóját, és ő fogalmazta meg a „két kard” vagy kettős hatalom elméletét, amely szerint Isten e földön lelki és világi hatalmat hozott létre, az előbbit a pápának, az utóbbit az imperátornak adta; mivel pedig a lélek örök, ezért a lelki hatalom élvez elsőbbséget a világi uralommal szemben. Az idő múlásával az egyház függőségbe került az államtól, jól mutatják ezt az invesztitúraharc küzdelmei, amelyeknek hatása egészen a XX. századig elért.


Ha volt optimális keresztény királyság, akkor az Szent István magyar király által valósult meg. Ő még az apostoli címet is kiérdemelte, mert mindenben az egyház javát akarta. A középkor azonban váltakozó módon hol előnyére, hol hátrányára érvényesítette a milánói ediktumot. A föltörekvő szociális mozgalmak idején az egyház a kolduló rendekben evangéliumi választ tudott adni a gazdagság és szegénység kérdésére, de mindig megmaradt a kétely, hogy hasznára vált-e az egyháznak a kiváltságos helyzet. Dante az Isteni színjátékban a pokol jeleneténél, amelyben kárhoztatja a méltatlan pápákat, ezt írja: „aj, Constantinus, látod, mennyi rosszat / szült nem megtérésed, de adományod / mellyel először lett egy pápa gazdag!” (XIX. ének, 115–117.).

 

A reformáció egyházai sem hoztak ezen a téren változást, hiszen a protestáns többségű országokban még az államegyházi rendszer is létrejött, s fennmaradt egészen a legutolsó időkig. A szekularizációs küzdelmek folytatódtak, főként a XIX., de még a XX. században is, amikor véglegesen szétvált az állam és az egyház, ám a közjó érdekében a hasznos együttműködés több államban is megvalósult.

Ma, ha a tizenhét évszázad távlatából mérlegre helyezzük a milánói ediktumot, akkor az érdemek között fel kell sorolnunk, hogy az evangélium hirdetése, melyet az egész világra ki kell terjesztenünk, csak egy rendezett államban lehetséges. Senki sem találta ki a módját, hogyan lehetne nagy tömegeket megszólítani, nevelni intézmények nélkül. Ahol jól rendezett a kapcsolat az egyház és az állam között, ott nagy kibontakozási lehetősége van az igehirdetésnek és a keresztény hit terjesztésének. A fennálló veszélyeket – hogy az evangélium hirdetése elveszíti dinamizmusát, hivatalnokokká lesznek az igehirdetők, s az úgynevezett népegyházban kevés a személyes kapcsolat – szüntelen megújulással, megtéréssel, az evangélium radikális figyelembevételével, kisebb közösségek létrehozásával lehet ellensúlyozni. Nemrégiben mondotta Orbán Viktor miniszterelnök: az államnak és az egyháznak együtt kell működnie a közjóért. A múlt században a katolikus egyház XIII. Leótól kezdve máig, Ferenc pápánkig több dokumentumban megfogalmazta az egyház és az állam helyes viszonyát:

– a katolikus egyház szerepe a társadalomban elsődlegesen nem politikai feladat, hanem az evangélium hirdetése, ugyanakkor az egyház az evangélium hirdetésével is politizál;

– az egyház ebben a világban él, kapcsolatban van a világgal, küldetése van a világgal, küldetése van az emberi élet megszentelésével;

– az egyház közösséget vállal az emberiség problémáival;

– bátorítja híveit a minden jószándékú emberrel való együttműködésre;

– a katolikus egyház törvénykönyve tiltja a klerikusoknak, hogy polgári pártokban vezető szerepet vállaljanak, a világi híveket azonban biztatja erre;

– a II. vatikáni zsinat nagyra értékeli a politikai tevékenységet, mivel XI. Piusz pápa szerint a politika a szeretet legszélesebb mezeje lehet;

– minél közelebb van egy politikai párt vagy közösség szemlélete az evangéliumhoz és az egyházi tanításhoz, annál közelebb van az egyházhoz is;

– a keresztény hit megszabadít a politikai mítoszok irracionális szemléletétől, józanságra int, óv a szélsőségektől, és attól is, hogy senkit se istenítsenek személyi kultusszal;

– ugyanakkor a negyedik parancsot kitágítja a honatyákra, akikért imádkozunk, hogy a hatalmat helyesen gyakorolják, hogy istenfélelemmel, tisztességgel teljes, békés életet élhessünk.