1700 év

Keresztes hadjáratok

 

Gyakorta vádolják a katolikus egyházat a véres, sok emberáldozatot követelő keresztes háborúkkal. Ezek közül a legismertebbek a Szentföld megvédésére, illetve visszafoglalására indított keresztes hadjáratok. Ezek előzményéhez tartozik, hogy a Római Birodalom keleti részében Nagy Konstantin uralkodásától egyre nagyobb szerep jutott a kereszténységnek az állam életében. Ekkor már régóta feszültség állt fönn a pártus, majd szasszanida Iránnal. A Római Birodalom a kereszténységgel, Irán a mazdeus hittel – zoroasztrizmus – azonosult. Európa és Ázsia szembenállása, amely addig etnikai és kulturális színezetet öltött, ettől kezdve vallási ellentétté vált.

 

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet, és elrabolták a Szent Kereszt-ereklyét. A bizánci császár, Hérakleiosz az ereklye visszaszerzéséért háborút indított II. Khoszroesz szasszanida uralkodó ellen. 630-ban a császár a birtokába került ereklyét ünnepélyesen vitte a Szent Sír-templomhoz. Ez jelentette a bizánci háborúk bevezetését.

 

A bizánci állam gyöngülése és az iszlám előretörése következtében a szeldzsukok majdnem teljes egészében meghódították Kis-Ázsiát 1070 és 1081 között. A közvetlen ok a keresztes háborúk kirobbanásához a keresztény zarándokok bántalmazása, legyilkolása, a zarándokhelyek elpusztítása, a zarándoklatok megtiltása volt. A Nyugat egyébként nem a keresztes háborúkban fogott először fegyvert az iszlám ellen. A keresztény Nyugat és az iszlám az Ibériai-félsziget meghódítása óta (711–718) szemben állt egymással.

 

Orbán pápa 1095-ben hirdette meg az első keresztes hadjáratot. A hit szempontjain túl látta azokat az előnyöket, melyek a normann fegyveresek és más, Európát nyugtalanító erők lekötéséből, a kereszténység ellenségeivel való szembeállításukból származtak. Az egyházi állam fejeként úgy ítélte meg, hogy a kezdeményezések kézbevételével és a különböző nemzetekből toborzott harcosok keresztes háborúban való összefogásával politikai téren a nyugati kereszténység vezető személyiségévé válhat.


A keresztes háborúkat hat hadjáratba csoportosítja a történettudomány.

 

Az első hadjáratok idején a vezeklés és a vértanúság elnyerésének vágya lelkesítette és gyűjtötte egybe a harcosokat. Nem kevesen csupán a zarándok fölkészültségével, különösebb hadi tudományok nélkül álltak a kereszt zászlaja alá. Később azonban mindinkább előtérbe kerültek a politika és a hódítás szempontjai, s a szervezési hibák miatt föllépő élelmiszerhiány zsákmányszerzésre, rablásra késztette a harcosokat, ami erkölcsi széteséshez vezetett, és a keresztes háborúk eredménytelenségének egyik fő oka lett. Az első keresztes hadjárat 1096-ban kezdődött. 1099-ben elfoglalták Jeruzsálemet, s Bouillon Gottfried lotaringiai herceg megalapította a jeruzsálemi királyságot. A második hadjárat 1147 és 1149 között folyt, ekkor – egyes keresztes vitézek túlkapásai miatt – a bizánci császár és a nyugati seregek, tehát keresztények és keresztények között is összeütközésre került sor. Damaszkuszt is el akarták foglalni, majd több sikertelen ütközet után a maradék sereg 1149 húsvétján elhagyta a Szentföldet. A harmadik keresztes hadjárat időpontja 1189–92. Közvetlen kiváltó oka Jeruzsálem eleste volt, ami szinte sokkolta Európát. Szaladin egyiptomi szultán tönkreverte a jeruzsálemi király seregét, elfoglalta a várost, és zsákmányul ejtette a Szent Kereszt-ereklyét. Ez fölrázta az egymással marakodó nyugati keresztényeket. I. Barbarossa Frigyes császár vezette a hadjáratot, ő azonban 1190-ben agyvérzés következtében meghalt Szeleukia közelében. A hadjárat folytatódott, a keresztesek elfoglalták Akkó várát, Jeruzsálem azonban Szaladin szultán birtokában maradt. Az 1192-ben kötött megegyezés biztosította a szent helyek szabad látogatásának jogát. A negyedik keresztes hadjáratra 1202 és 1204 között került sor, III. Ince kezdeményezésére. Velence a Szentföldre szállítás fejében olyan feltételeket szabott, amelyek következtében a pápa kiközösítette a keresztes hadakat. Csak akkor volt hajlandó föloldani ezt, ha a seregek azonnal elindulnak a Szentföldre. Ekkor történt, hogy az addigi sikertelenségek után – egy állítólagos látomásra hivatkozva – megkezdődött a gyerekek szentföldi hadba indítása. Egyes körökben elterjedt ugyanis a gondolat, hogy az addigi hadjáratok a résztvevők bűnei miatt nem értek célt, ezért – Isten kegyelmével – ártatlan gyermekekre kell bíznia Szentföld visszafoglalását. A papság és a párizsi egyetem tiltakozása ellenére tízezrével indultak meg a gyerekseregek. Többségük különböző körülmények között elpusztult, mielőtt még a Szentföldre érkezhetett volna. Az ötödik keresztes hadjáratban, 1217 és 1221 között II. András magyar király is részt vett. Visszafoglalták Jeruzsálemet, a Szent Keresztereklye is visszakerült a keresztények kezébe, de nem kötöttek békét a szultánnal. A hatodik hadjáratra 1228–29-ben került sor. Ebben a küldetésben halt meg – járványos betegségben – Árpád-házi Szent Erzsébet férje, Türingiai Lajos őrgróf is. Az utolsó hadjárat eredményeként békét kötöttek Alkamil szultánnal, Jeruzsálem, Betlehem és Názáret a keresztényeké lett, s szabadon bocsátották a keresztény hadifoglyokat.

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

Invesztitúraharc

 

A világi uralkodók a történelem egy adott szakaszában küzdelmet folytattak az egyházi méltóságok kinevezési és beiktatási jogáért, ezt nevezték invesztitúraharcnak. A pápa és a német-római császár egyetemes hatalmi igénye, a Karoling típusú birodalom egyházi és a pápa egyházszervezeti elképzelései ütköztek össze. II. Sándor pápa és Hildebrand (a későbbi VII. Gergely) megfogalmazták a korlátlan pápai igényeket. Az egyháznak a császári hatalomtól való elszakadása II. Miklós pápa (1059–61) idején következett be. A VII. Gergely (1073–85) pápasága idején hozott zsinati határozatok megtiltották a papi házasságot, valamint egyházi tisztségekbe a világi kinevezést. VII. Gergely kiátkozással fenyegette meg IV. Henrik császárt, ezzel megkezdődött a harc a pápaság és a Német-római Császárság között. A pápa lépésére válaszként a wormsi birodalmi zsinaton a császár és a német püspökök trónfosztottnak nyilvánították a pápát. A német világi előkelők egy része azonban a pápa oldalára állt, s a triburi fejedelmi gyűlésen pápai legátusok jelenlétében trónfosztottnak nyilvánították a császárt, ha egy éven belül nem sikerül föloldania magát az egyházi kiközösítés alól. Ez vezetett a közismert Canossa-járáshoz, amikor is IV. Henrik Canossában 1077 januárjában vezekléssel rávette VII. Gergelyt a kiközösítés föloldására, s a fejedelmekkel való viszályában elismerte a pápát döntőbírónak.

 

VII. Gergely 1080-ban másodszor is kiközösítette IV. Henriket, amikor a császár itáliai hadjárata során elfoglalta Rómát, s III. Kelemen személyében ellenpápát állított. II. Orbán pápa (1088–99) a keresztes háborút meghirdető clermont-i zsinaton fölújította a világi invesztitúra tilalmát. Hosszú – sokszor fegyveres – küzdelmek után, 1122-ben a wormsi konkordátummal átmenetileg megoldódott az invesztitúraviszály, de sem a pápaság–császárság küzdelme, sem a német belharcok nem értek véget. Az egyház függősége később lazult a császári hatalommal szemben, a püspökök a birodalom nagy hűbéresei, birodalmi egyházi fejedelmek lettek, és jelentősen befolyásolták Németország későbbi történetét.

 

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

 

Inkvizíció

 

A hit és az erkölcs tisztaságának védelmére létrehozott egyházi bírósági intézmény a középkorban. Az eretnekségek mellett foglalkozott minden olyan, az egyház belső életét érintő problémával, amely akadályozhatta a hit továbbadását, így például a hivatásukhoz méltatlan főpapok ügyeivel, a magán kinyilatkoztatások igazságtartalmának ellenőrzésével stb.

 

Az inkvizíció intézményének eredete a 313-as milánói ediktumig vezethető vissza. A kereszténység szabaddá válása után örökségként hordozta a római jogi hagyományt, amely szerint a hittel és vallással kapcsolatos vétségek kivizsgálása és büntetése állami feladat. A keresztényüldözés évszázadai alatt a vértanúk ezreit azért kínozták és ölték meg, mert hitüket felségárulásnak, a császár mindenhatósága elleni bűnnek tekintették. Az első keresztény császárok erre a szemléletre támaszkodva állami tisztviselők útján kutatták, mennyire tartják meg a 391-ben államvallássá emelt kereszténység szabályait és szokásait. A büntetés a kiközösítéstől a száműzetésig terjedt, halálbüntetést nem alkalmaztak hittel kapcsolatos vétségért.

 

Először a Karoling uralkodók idején (768–987) tette állami törvény a püspökök feladatává a germán pogány korból fennmaradt babonák kivizsgálását és irtását. A régi germán törvény (a rómaihoz hasonlóan) tűzhalállal büntette a varázslókat, ami a közfelfogásban megszokott világi büntetésként élt tovább.

 

Az inkvizíció tehát nem az egyháztól indult ki, hanem a középkori államtól és a közfelfogásból. Tanítása tisztaságának őrzésére az egyház ezer éven át kizárólag lelki eszközöket és fenyítést alkalmazott: katekézist, meggyőzést, esetleg kiközösítést.

 

Az eretnekek egyházból való kiközösítését – mint legsúlyosabb büntetést – átmenetileg föladni kényszerült az egyház a XII. században induló nagy eretnekmozgalmak hatására. Főként az albigensek és a katarok váltották ki ezt, akiknek rajongó, felforgató, család- és államellenességet hirdető mozgalmával szemben csak a legszigorúbb intézkedések tűntek hatásosnak.

 

Az inkvizíció intézménye és büntető jogköre több lépcsőben alakult ki. 1162-ben a zsinat végzése szerint az eretnekségek szítóit börtönre és vagyonvesztésre kellett ítélni. Az egyházi és a világi hatalom együttes föllépése az eretnekek ellen a veronai zsinat (1184) idejére tehető.

 

Az 1215-ös lateráni zsinat az inkvizíció történetének fontos állomása. Ezután az eretnekeket három csoportba sorolták. Az őszinte bűnbánókra vezeklést, böjtöt, alamizsnát, zarándoklást róttak ki. A kivizsgálandók börtönbe kerültek. A visszaeső vagy megátalkodott eretnekeket pedig el kellett ítélni. A halálbüntetést a római jog értelmében először II. Frigyes császár rendelte el, s hajtatta végre 1224-ben. IX. Gergely pápa az eretnekek fölkutatását kivette a püspökök kezéből, létrehozta a pápai inkvizíció intézményét, melyet főként a domonkosokra bízott. A pápák sokáig tiltották a kínvallatást, végül IV. Ince pápa engedélyezte ezt az inkvizíció bíróságai számára. Szigorúan körülírták az eljárás módját: gyenge szervezetűt és idős embert nem volt szabad kínpadra vonni, a kínvallatást csak egyszer szabadott alkalmazni, a kínpadon tett vallomást a vádlott huszonnégy órán belül visszavonhatta, a halálraítéltet többször figyelmeztették tévedésének visszavonására. A halálos ítéletet mindig a világi hatóság hajtotta végre. Halálbüntetést csak a tévedésükben hajthatatlanul kitartók, az egyház tanítását nyilvánosan tagadók és kigúnyolók esetében alkalmaztak.

 

Az inkvizíció az egyes országokban eltérő módon és szigorúsággal működött. Volt, hogy akik polgári bíróság elé kerültek, azok az enyhébb büntetés reményében kitaláltak valamilyen varázslást vagy jövendölést, hogy átadják őket az inkvizíciónak. A spanyol inkvizíciót tartják a leginkább rettegettnek. Ám ennek feladata nem annyira az eretnekek üldözése volt – eretnek az országban alig akadt –, mint inkább az újonnan alakult keresztény királyság elleni számos szervezkedés földerítése és leverése. Kegyetlensége ellen a pápák is gyakran fölemelték szavukat, nem sok eredménnyel. Az intézményt csak 1820-ban törölték el.

 

Az inkvizíciót az egyház 1542-ben megszüntette, helyébe III. Pál pápa (1534–49) a hit tisztaságára ügyelő Sacrum Officiumot, a Hittani Kongregáció elődjét állította föl. Az inkvizíció az egyházellenes mozgalmak vesszőparipája lett. Hibáztatni kell a korra jellemző törvénykezés barbár és kegyetlen módját, amit a római jog, valamint a frank és germán jogszokások egyesítése eredményezett. Ugyancsak hibáztatni kell az egyház egyes képviselőinek túlkapásait.

 

Az inkvizíció áldozatainak száma nagy volt, de távolról sem annyi, mint ahogyan azt az elfogult történetírás igyekszik föltüntetni (szabadkőművesek). Az inkvizíció megítélésekor több tárgyilagosságra és a rendelkezésre álló dokumentumok elfogulatlanabb földolgozására lenne szükség, mint ez mindmáig történt.

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

 

Főkegyúri jog

 

A hagyományos egyházjogi felfogás szerint azt jelenti, hogy az uralkodó az egyháztól jogot kap püspökök, apátok és prépostok kinevezésére, illetve ilyen címek adományozására. A modern jogszemlélet szerint a király mint az ország legfőbb birtokosa igényt formált az invesztitúrára (lásd idevonatkozó címszavunkat), a főpapoknak hivatalukba és javadalmukba való beiktatására.

 

Az 1397. évi országgyűlés – mások mellett – megfogalmazta a pápai bullák kihirdetésének, elfogadásának, végrehajtásának engedélyezésére vonatkozó királyi jogot, a kegyuraság gyakorlását megvonta az egyházi személyektől, s azt az uralkodónak, illetve saját birtokaikon a földbirtokosoknak tartotta fönn.

 

A Habsburgok az apostoli királyság eszméjére hivatkozva követeltek maguknak beleszólást az egyházi ügyekbe. Mária Terézia, aki a legszélesebben gyakorolta a magyar uralkodó főkegyúri jogát, maga intézkedett az erdélyi püspökök kinevezéséről, s a püspököktől magához vonta a kanonoki kinevezéseket is.

 

Ferenc József 1855-ben (Ausztria és a Szentszék között ekkor született meg a konkordátum) lemondott főkegyúri jogáról, de döntését 1867-ben érvénytelenítették, igaz, a király jogköre lényegesen szűkebbé vált. IV. Károly eltávolítása után a Szentszék teljes egészében magához vonta az egyházi kinevezéseket. Horthy Miklós kormányzó számára (a király nélküli királyság idején) nem tették lehetővé a főkegyúri jog gyakorlását.

 

1946-ban a köztársaság kikiáltásával (február 1.) értelmét veszítette a főkegyúri jog, s a továbbiakban – legalábbis a deklarációk szintjén – az állam és az egyház egymástól elválasztva működött. Történelmi pikantéria: a kommunista egyházüldözés idején az állam a feudális főkegyúri jogra hivatkozva avatkozott be – diktatórikus módon – az egyházi kinevezésekbe.

 

Az 1990. évi IV., máig érvényes törvény kijelenti: „A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.”

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

Katolikus autonómia

 

A katolikus egyház azon törekvése, hogy belső ügyeiben, különösen az egyházi javak kezelése terén önkormányzattal rendelkezzen. 1848 áprilisában (az áprilisi törvények idején) Rónay János, Csanád vármegye követe az egyház függetlenségét és egyenlőségét biztosító önkormányzatról szóló törvényjavaslatot nyújtott be, ám azt az országgyűlés elkésettnek nyilvánította, így a katolikusok nem nyerték el a többi felekezetnek törvények által biztosított önkormányzati jogot. Később már nem politikai, hanem vallási ügyként tartották napirenden a kérdést, ám a politikai események alakulása meghiúsította tárgyalását. 1867-ben az Erdélyi Római Katolikus Státus rendezésekor Eötvös József kultuszminiszter a katolikus autonómia fontosságáról nyilatkozott, hogy a katolikusok legalább a protestáns egyházakéval azonos státust kapjanak. Simor János hercegprímás (1867–91) ismét kezdeményezte az autonómia ügyét, de az továbbra is csak húzódott. A katolikus egyházi alapok visszatartása ugyanis költségvetési szempontból érdeke volt a kormányzatnak. A király, Ferenc József a századforduló után elutasította Vaszary Kolos hercegprímás tervezetét. 1911-ben Zichy Jánosnak sem sikerült – erdélyi mintára – keresztülvinni az autonómia ügyét. 1917-ben Apponyi Albert kísérlete ugyancsak zátonyra futott, ő sem tudta elérni, hogy a többi felekezettel azonos jogokat biztosítsanak az egyháznak. 1929 októberében Serédi Jusztinián hercegprímás és Klebelsberg Kuno kultuszminiszter megállapodása az egyházközségi szabályzatról és a közoktatási törvény középiskolákat szabályozó része pótolta a lassan egy évszázada húzódó katolikus autonómia törvényét.

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)

Államegyház

 

Ezen az állam és az egyház olyan természetellenes viszonyát értjük, amikor az egyházat közvetlenül az államérdek szolgálatába állítják. Az állami szervek visszaszorítják a papságot, a legközvetlenebbül beavatkoznak az egyház ügyeibe, s elvárják, hogy az egyház az állam politikai-ideológiai érdekeinek kiszolgálója legyen. Az államegyház tulajdonképpen az egy állam – egy vallás fölfogást követi. Ilyen értelemben nem sikerült a protestáns fejedelmeknek Erdélyben, a Habsburgoknak pedig Magyarországon kiépíteniük az államegyházat. II. József egyházpolitikai rendelkezései avatkoztak be leginkább a római katolikus egyház ügyeibe. (Nem beszélve a kommunista időkről.) A jozefinizmusnak nevezett időszak rendelkezéseivel az uralkodó többek között megtiltotta, hogy magyarországi szerzetesrendek külhoni elöljárók utasításainak engedelmeskedjenek, nem küldhettek pénzt Rómába, az egyházi cenzúrát világi hatóság kezébe adta, a nem tanítással, betegápolással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket föloszlatta, és csupán haszonélvezeti jogot ismert el az egyházi birtokokra vonatkozóan. Az államegyházi törekvések teljes fölszámolására csak az 1800-as évek második felében került sor.

 

Magyarország alaptörvényéből

 

„Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását, és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.

 

Az Országgyűlés sarkalatos törvényben egyházként ismerhet el egyes vallási tevékenységet végző szervezeteket, amelyekkel az állam a közösségi célok érdekében együttműködik. Az egyházak elismerésére vonatkozó sarkalatos törvényi rendelkezésekkel szemben alkotmányjogi panasznak van helye.

 

Az állam és az egyházak, illetve a vallási tevékenységet végző más szervezetek különváltan működnek. Az egyházak és a vallási tevékenységet végző más szervezetek önállóak.”