Utolsó karácsony

Az asztalba kapaszkodva felállt, magára aggatta rongyos ruhadarabjait, felhúzta az idomtalan nagy, papucsszeggel megtűzdelt talpú csizmát, melyben annyiszor végigcsoszogott a nagyutcán, kezében az üres vagy vízzel megtöltött edényekkel.

 

– Meghűttem, meghűttem – ismételgette öltözés közben.

 

Nyakába akasztotta tarisznyáját, ami karácsonykor – a vízhordatók jóvoltából – igencsak megszokott telni mindenféle ünnepi falattal. Elindult, hogy – mint eddig minden évben – boldog karácsonyi ünnepeket kívánjon ismerőseinek. Mikorra végigjárta az utcát, a tarisznya megtelt, de erejéből annyi sem maradt, hogy a házikó ajtaját becsukja maga után. Lerogyott az ágyra. A köhögőroham mind sűrűbben jelentkezett. Bajszán megderesedett a pára. Szeme zavarodottan nézett a semmibe, ahogy a halált váróké szokott az utolsó órákban.

 

A nyitott ajtón hópihéket kergetett be a szél. A vén ember szeme megtelt könnyel. Még sohasem érezte ilyen elhagyatottnak magát. Megszokta az egyedüllétet, most azonban jólesett volna, ha valaki mellette van. Nem félt a haláltól, régóta várta már, de most, hogy szemtől szemben állt vele, az utolsó harminc év nyomorúságát elfelejtette. Még élni szeretett volna.


– Legalább a tavaszt engedd megérnem, Uram – szotyogta magában. – Még el sem tudnak kaparni ebben az ítéletidőben. A csákány beletörik a fődbe. Legalább addig éljek, míg a hó levet ereszt, oszt’ beissza a főd. Rügyfakadásig, levélhullásig – alkudozott az öreg. – Az aratást, a levélhullást… még egy karácsonyt, Uram! – Elaludt. Lassan besötétedett…

 

A meleg, barátságos szobákban kigyulladtak a gyertyák a karácsonyfákon. A falu zsúpfedeles, rozzant viskóiból rongyos kicsi gyerekek indultak az éjszakába, hogy a kőházak lakóinak elénekeljék a Mennyből az angyalt kis ajándékok reményében.

 

Az egyik kántáló csapat hazafelé tartva Ferenc bá’ viskója elé sompolygott, és énekelni kezdett. – Vajon mit szól az öreg? – kuncogtak a legénykék. A vén vízhordót már majd’ a másvilágról szólította vissza a Mennyből az angyal.

 

– Kántálók, kántálók – örvendezett. Boldogan hallgatta az angyali vigasságot. Mikor az ének véget ért, akkor jutott eszébe, hogy valami ajándékot kellene adni agyerekeknek. De mit? Pénzt! – Gyertek be, kicsinyeim! – kiáltotta minden erejét összeszedve. – Gyertek, no, pénzt adok!

 

Kívülről mozgolódás hallatszott, majd félénken, egymást tuszkolva besomfordáltak a szobába. Mikor meglátták az öreget, még köszönni is elfelejtettek.

 

– Gyertek, no, közelebb – bátorította őket Ferenc bá’. – Meghűttem, oszt nem bírok felkelni. Az asztalon van a gyufa, gyújtsátok meg a lámpát!

 

– Nem fázik kend? – kérdezte az egyik kendőbe bugyolált.

 

– Fázom én, de hát mit tegyek? – válaszolt szomorú hangon.

 

– Becsukjuk az ajtót, oszt tüzet gyújtunk – okoskodott a lámpahordó.

 

– Az bizony jó lenne, nagyon jó lenne. Az ajtót meg bekéne támasztani.

 

A havat, ami beesett a szobába, kirugdalták az ajtón, tüzet gyújtottak, aztán a kendős bejelentette:

 

– Hát akkor, Ferenc bá’, mi mennénk.

 

– Nyúljon csak be valamelyikőtök a fejem alá! Ott van pénz a zsebkendőben, mind a tietek lehet. Csak még azt énekeljétek el, hogy Csordapásztorok… – mondta az öreg elhaló hangon, szemét lecsukva.

 

A gyerekek boldogan számolták a szalma közül előkotort pénzt, ami a lámpahordó kezében csillogott.

 

– Elaludt az öreg, csak halkan énekeljünk! – tanácsolta valamelyik.

 

Mikorra odaértek, hogy „Isten angyala leszállott közéjük”, Ferenc bá’ már készülődött. Mind messzebbről hallotta az éneket, és mikor a kicsi csizmák kikopogtak a szobából, már ő is otthagyta a viskót, a hideget, a szenvedést, a nélkülözést, a rügyfakadást, levélbomlást, aratást.

Eger, 1940