A római liturgia történetéből – a liturgikus családok (2. rész)

Az egyház Konstantin császár uralkodásától (aki Nyugatról Keletre teszi át a birodalom központját) és a különböző kulturális-teológiai és liturgikus-spirituális hatások és jelenségek mentén kezd el teljesen természetesen és egész­ségesen keleti és nyugati egyházakra szétválni, eleinte belső, hitbéli és fegyelmi szakadások nélkül.

Liturgiatörténet – a vértanúk tisztelete

A plébániatemplomok kialakulásában is jelentős szerepet kapott a vértanúk liturgikus tisztelete. Az ókori egyházüldözések elmúltával a keresztények (és ez főleg Róma városára volt jellemző) egy általuk tisztelt vértanú emlékezetének napján (ami elsősorban a halál napja, vagyis a mennyei születésnap, a dies natalis) elzarándokoltak a vértanú életének és halálának valamely közel eső helyszínére.

A nem római kultúrák hatása

A római liturgia történetéből

Az Egyesült Államokra szokás azt mondani, hogy „a népek olvasztótégelye”, vagyis olyan közösség, amely sajátos kulturális egységbe olvasztja a területén megtelepedő népeket kultúrájukkal, szokásaikkal, vallási és világnézeti különbözőségeikkel. E felfogástól igen messze esik az, amit mi egyházunk katolicitásáról hiszünk. A római egyház liturgiájára azonban, némi pontosítással, igaznak tűnik ez az állítás, hiszen az idők során számos nép és kultúra érzés- és kifejezésvilágát „olvasztotta” magába.

A római liturgia történetéből: a liturgia és a szakrális művészet

Bár legősibb liturgikus forrásaink töredékesek, szűkszavúak, mégsem elfogultság azt állítani, hogy a keresztény művészet egyszerre születik meg a liturgiával, sőt a liturgia a kezdetektől mindmáig annak bölcsője és nevelője is. Vessünk egy pillantást erre a folyamatra néhány ókori és kora középkori példa segítségével. Már Pál apostol is elbeszéli, hogy az egyház istentiszteleti összejövetelein sajátos, Krisztusról szóló himnuszokat énekelnek; megszületik tehát az egyházi zene.

A római liturgia történetéből: a liturgikus családok kialakulása (2. rész)

Az egyház Konstantin császár uralkodásától (aki Nyugatról Keletre teszi át a birodalom központját) és a különböző kulturális-teológiai és liturgikus-spirituális hatások és jelenségek mentén kezd el teljesen természetesen és egészségesen keleti és nyugati egyházakra szétválni, eleinte belső, hitbéli és fegyelmi szakadások nélkül. Az előző részben vázolt felsorolásból világosan látszik, hogy a különböző liturgikus családok mibenléte sokkal több, mint pusztán az ünneplési formák különbözősége.

Rituális közösségek kialakulása (1. rész)

A római liturgia történetéből

 

Az egyház liturgiája leginkább talán a szőlőhöz hasonlítható: sokféle fajtája van, színe a sárga és a vörös szinte minden árnyalatában pompázik, mindnek más az ízvilága, a zamata, mégis mindegyikből készíthető jó bor. Az egyház liturgiája sokféle liturgikus hagyomány és rítus gazdagságában él, mégis ezek ugyanannak az egyetlen és örök krisztusi liturgiának a megvalósulásai, ugyanannak az egyetlen üdvösséget adó misztériumnak az „arcai”. Az úgynevezett konstantini fordulat után (313) az addig az üldözések rejtettségében élő és nagyjából egy „ütemterv” szerint növekvő liturgikus élet a „szabadság klímájában” a római birodalom nagy kulturális, politikai és gazdasági centrumai körül egymástól eltérő módon és logika szerint bontakozik ki.