A római liturgia történetéből
A plébániatemplomok kialakulásában is jelentős szerepet kapott a vértanúk liturgikus tisztelte. Az ókori egyházüldözések elmúltával a keresztények (és ez főleg Róma városára volt jellemző) egy általuk tisztelt vértanú emlékezetének napján (ami elsősorban a halál napja, vagyis a mennyei születésnap, a dies natalis) elzarándokoltak a vértanú életének és halálának valamely közel eső helyszínére.
A római liturgia történetéből
A vértanúság a kezdetektől elkíséri az evangélium terjedését és az egyház életét. A vértanúkra nagyon nagy szüksége van minden Krisztus-követőnek a feltámadás hitében való megerősödésért. Keresztény liturgiánk is forrásként tekint a vértanúk tanúságtételére. A liturgikus élet konkrét kialakulásában ugyanis jelentős szerep jut a vértanúknak.
A római liturgia történetéből
A VI–VII. századtól jelennek meg a normatív jellegű, vagyis kötelezően használandó liturgikus könyvek a római egyház életében. A kora középkori egyház könyveit nagyjából a következő műfajok szerint lehet csoportosítani: a) szakramentáriumok; b) igeliturgikus naptárak; c) antifónás könyvek; c) rubrikás könyvek vagy ordók.
A római liturgia történetéből
A liturgia megismeréséhez és megértéséhez elengedhetetlenül szükséges könyveinek vizsgálata, kutatása. A „liturgikus könyv” ugyanis nem a liturgiáról szóló könyvet jelent (például egy teológiai tankönyv a szertartásokról, vagy egy szép kommentár-elmélkedés valamelyik liturgikus cselekményről vagy ünnepről), hanem az a könyv, amelyből a szertartás imáit imádkozzák, szövegeit felolvassák, a cselekmény koreográfiáját forgatókönyvszerűen leírják.
– az Oltáriszentség első nagy teológusa
A III. század nemcsak a liturgikus ünneplés formáit tekintve jelentős és termékeny korszaka a liturgiatörténetnek, hanem a liturgia dogmatikai tartalmát tekintve is. Aquitániai Proszper majd csak az V. század közepén fogalmazza meg azt az elvet, amely kezdettől végigkíséri a keresztény hit teológiai megfogalmazása és annak liturgikus ünneplése közötti kapcsolatot: „az imádság törvénye meghatározza a hit törvényét” – vagyis amit ünnepelünk, azt hisszük is, és amit hiszünk, az van jelen az ünnepeinkben.
A római liturgia történetéből
A 165 körül vértanúhalált halt görög-római teológus, Szent Jusztinosz az első az egyház történetében, aki részletesen leírja, miként is ünneplik a II. század közepén a keresztények az Eucharisztiát.
Jusztinosz, felháborodva azokon a birodalomszerte terjedő rosszindulatú téveszméken, melyekkel a keresztényeket és hitüket rágalmazzák, 155-ben védőiratot szerkeszt hite és egyháza védelmében, magának a birodalom fejének, Antoniusz Piusz császárnak címezve azt. Ebben az úgynevezett Első Apológiájában jelentős részt szentel a keresztség és a szentmise liturgiája részletes leírásának.
Lk 1,26–38
A hegyi beszédben Jézus egy nagyon fontos kijelentést tesz, amely a zsidó liturgiához való viszonyáról is szól: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Jézus hívő és hitéhez hű zsidó emberként teljes szívével, és „lélekben és igazságban” (Jn 4,23) vesz részt a zsidó liturgia különböző eseményein, mind a zsinagógákban, mind a templomban. Éli a zsidó liturgiát, s önmagában és minden cselekedetében be is teljesíti azt. Ez húsvéti misztériumában mutatkozik meg a leginkább: húsvéti vacsorája, majd az azt követő kivonulás, kivezetés a bűn és a halál „Egyiptomának” uralmából a szabadságra és az örök életre beteljesíti a mózesi pászkaünnepet.
A római liturgia történetéből
A személyek közötti kapcsolatoknak megvannak a maguk alapjelentésén túlmutató gesztusai, rítusai. Ahogyan két szerelmes kapcsolatában egy csokor virág nem a növények iránti rokonszenvről szól, ugyanúgy Isten és az ember kapcsolatában is önmagukon túlmutató, ugyanakkor a két fél viszonyának autentikus valóságát kifejező jelentésük van bizonyos gesztusoknak, tetteknek. Így születik meg a kapcsolatot jellemző kultusz, vallásos nyelvezet, amelyet a zsidó és a keresztény közösségekben liturgiának nevezünk.
