Vértanúk a liturgiában (2. rész)

Ez lehetett a lakása, a kivégzése előtti fogva tartásának helye, a kivégzés helyszíne, a temetőben a sírja. Ott megemlékező liturgikus cselekményeket végeztek – ez leginkább a szentmise bemutatását jelentette. E helyszínek az ott élők számára a közösséggé válás pontjai lettek, s a vértanú emlékhelye lassan átalakult gyülekezeti térré, vagyis templommá, és a templom nevet is kapott (vagy ahogyan akkor nevezték, címet, titulust). E „titulusok” olyannyira meghatározták a helyiek egyházi életét, hogy Róma városának püspöke, a pápa papokat és diakónusokat helyeztetett oda a helyi vallási és hitélet szolgálatára. Létrejöttek tehát a plébániák, szervezett lelkipásztori, karitatív és természetesen liturgikus élettel. A város már az ókor „mélyétől” kezdve alapvetően hét nagy közigazgatási egységre volt osztva (a „hét domb”). A pápa az egyes egységek területén lévő plébániák élére felelősöket helyezett, akik az ottani plébániák papjainak és diakónusainak munkáját fogták össze: így létrejött az esperesség intézménye; ez is a liturgikus élettől indíttatva. Ez a rendszer mindmáig fennáll, és kialakulását a számos praktikus szempont mellett a vértanúink iránti szeretetnek is köszönhetjük.