A liturgikus könyvek születése

Egy cselekmény mibenléte értelmezhetetlen a könyveinek feldolgozása nélkül, így a liturgiatörténet sem kutatható megfelelő módon, ha nem vizsgáljuk meg a történelem egy bizonyos időszakában lassan-lassan megjelenő liturgikus könyvek tartalmát. Keresztény liturgiánkban a szónak különleges jelentősége van – elég, ha csak az utolsó vacsorának a misében ismételt szavaira gondolunk, amelyek Jézus óta változatlan formában vannak jelen a szentmise liturgiájában. Természetesen kezdettől fogva fontos volt, hogy mit imádkozik, olvas a közösség a szertartásain. E szavak, és a belőlük összeálló szövegegyüttesek a III. századig teljesen a szertartást vezető intellektuális képességei szerint álltak össze, és jobbára az adott cselekményen rögtönözve, ott ad hoc megkomponálva jöttek létre. Mivel azonban ezek az improvizálások sok esetben nem értek el egy bizonyos teológiai és nyelvi színvonalat, a 200-as évektől mintaszövegeket jelentet meg egy-egy tekintélyesebb egyházközség, hogy ezekkel segítse a szertartások vezetőit a liturgia szöveges részeiben. (A leghíresebb ilyen szöveggyűjtemény az e hasábokon már ismertetett Traditio Apostolica). A VI. századtól kezdve ezek a szövegek – ekkorra már igen tekintélyes mennyiségűre duzzadva, és minden cselekményt lefedve – normatívvá váltak, vagyis innentől kezdve kötelező volt ezeket vagy ezek valamelyik variánsát használni, és ez máig is így van a római egyház gyakorlatában.