Kultúra

A kö­zel­múlt­ban ha­za­tért az Arany­csa­pat utol­só kül­föl­dön el­hunyt tag­ja is. Ko­csis Sán­dor ham­va­it a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ká­ban te­met­ték el, nem mes­­sze Pus­kás Fe­renc sír­já­tól. Ilyen­kor, no­vem­ber 25-e kö­ze­led­té­vel a fut­ball­sze­re­tő ma­gyar em­ber lel­ké­ben — még ha fi­a­tal is, és csak az idő­seb­bek el­be­szé­lé­sé­ből és film­koc­kák­ból tud ró­la — elő­buk­kan két szám, a 6:3, az év­szá­zad mér­kő­zé­sé­nek ered­mé­nye.

Van­nak iro­dal­mi al­ko­tá­sok, ame­lyek­ről ne­héz el­dön­te­ni, mi­ért is szü­let­tek meg, és kik­nek/kik­hez szól­nak. Ezek kö­zé tar­to­zik Theodor W. Adorno Wag­ner-ta­nul­má­nya, amely­ben a mar­xis­ta gyö­ke­rű frank­fur­ti is­ko­lát kép­vi­se­lő fi­lo­zó­fus-szo­ci­o­ló­gus bő­ven ad­ta ki mér­gét és el­len­szen­vét a né­met ze­ne­szer­ző­vel kap­cso­lat­ban.

Magyar dokumentumfilm (2010)

Az al­ko­ho­liz­mus a lé­lek be­teg­sé­ge, mely idő­vel egy­re sú­lyo­sabb tes­ti tü­ne­tek­hez ve­zet. Nem le­het tő­le meg­sza­ba­dul­ni, ha ma­gán a meg­sza­ba­du­lá­son kí­vül nincs más cé­lunk. Cé­lo­kat pe­dig csak az tud ma­ga elé tűz­ni, aki­ben fel­éb­redt a hit. Ke­vés em­ber­től kö­ve­te­li a sor­sa olyan erő­vel, hogy tér­jen meg, hogy ves­se le ma­gá­ról a ré­gi em­bert, és ölt­se ma­gá­ra az új em­bert, mint épp az al­ko­hol­füg­gő­től, akit — mint Pál ír­ja az efezusiaknak —, „a meg­té­vesz­tő kí­ván­ság rom­lás­ba dönt”.

Magyar filmdráma (1967)

A vá­ro­si em­ber­nek csak hal­vány el­kép­ze­lé­sei le­het­nek ar­ról, hogy mi­lyen kap­cso­lat fű­zi ös­­sze a pa­rasz­tot a föld­del. Mert ha va­la­ki­nek föld­je van, az nemcsak meg­él­he­tést, ott­hont je­lent a szá­má­ra, ha­nem em­be­ri mél­tó­sá­got is.

Színielőadás (2010)

Za­lán Ti­bor Csip­ke­ró­zsi­ka-vál­to­za­ta Kacsóh Pong­rác ze­né­i­hez író­dott, ere­de­ti­leg báb­szín­há­zi elő­adás­nak szán­ták, majd a kecs­ke­mé­ti Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház szín­pa­dán gye­rek­elő­adás­ként mu­tat­ták be. Az al­ko­tók ter­mé­sze­te­sen csa­var­tak egyet a jól is­mert tör­té­ne­ten, s így a klasszi­kus me­sét új kön­tös­ben lát­hat­ják az ér­dek­lő­dő gye­re­kek és fel­nőt­tek.

Nem tu­dom, má­sok hogy van­nak ve­le, de az a ta­pasz­ta­la­tom, hogy az egy­re hos­­szab­bo­dó es­té­ken az em­ber vá­gya­koz­ni kezd a me­sék­re. Nem fel­tét­le­nül konk­ré­tan a három királyfis tör­té­ne­tek­re, ha­nem úgy ál­ta­lá­ban az ott­ho­nos, ta­nul­sá­gos, me­len­ge­tő el­be­szé­lé­sek­re. Er­re szol­gál­tak ré­gen a fo­nó­bé­li me­sé­lé­sek, ma pe­dig a köny­vek vagy ép­pen a fil­mek, ame­lye­ket új­ra és új­ra elő­ve­szünk, hogy át­ve­zes­se­nek a lé­lek bi­ro­dal­má­ba. Ezért vet­tem le a polc­ról a na­pok­ban az 1994-ben be­mu­ta­tott A re­mény rab­jai cí­mű DVD-t.

Köl­tői énem ha­tá­ro­zot­tan ked­ve­li a lát­szó­la­gos el­lent­mon­dá­so­kat, az­az ékes ide­gen ki­fe­je­zés­sel: a pa­ra­do­xo­no­kat. Mes­­szebb ne men­jünk, az evan­gé­li­um is szá­mos ilyet tar­tal­maz, ta­lán ezért, hogy a ki­nyi­lat­koz­ta­tás szá­mos he­lyen emel­ke­dett, szin­te lí­rai. Pél­dá­ul ke­resz­tény hi­tünk ki­in­du­lá­sa is egy pa­ra­do­xon: az égi és föl­di Ki­rály nem cif­ra pa­lo­tá­ba, ha­nem egy is­tál­ló­ba szü­le­tett, koldusi szal­ma fek­hely­re.

Sel­ma Lagerlöf (1858—1940) No­bel-dí­jas svéd író­nő no­vem­ber 20-án szü­le­tett Mar­backa te­le­pü­lé­sen. ő volt az el­ső nő, aki a leg­ma­ga­sabb iro­dal­mi el­is­me­rés­ben ré­sze­sült. Szü­lei mély evan­gé­li­kus hi­te egész éle­té­re és mun­kás­sá­gá­ra ha­tott. Két leg­is­mer­tebb mű­ve a Gösta Berling tör­té­ne­te cí­mű el­be­szé­lés, il­let­ve a Nils Holgersson cso­dá­la­tos uta­zá­sa Svéd­or­szág­ban cí­mű if­jú­sá­gi re­gény.