Vér és kereszt

Iz­gal­mas, „gör­be so­rok­kal egye­ne­sen író” el­lent­mon­dás­nak ér­zem, hogy a há­bo­rús vi­szon­tag­sá­gok, az öl­dök­lés­től iszamos harc­me­zők oly­kor a meg­té­rés hely­szí­nei. Köz­is­mert, hogy a ka­to­na Loyolai Szent Ig­nác egy sú­lyos har­ci se­be­sü­lés után szen­tel­te az éle­tét Krisz­tus­nak. Nem mel­lé­ke­sen Cons­tan­ti­nus csá­szár a ha­gyo­mány sze­rint 312-ben a Milvius-hídi üt­kö­zet előtt, a csa­ta­me­zőn él­te át hí­res ke­reszt­lá­to­má­sát, mely­nek ha­tá­sá­ra a ke­resz­tény­sé­get bi­ro­dal­ma tör­vé­nyes val­lá­sá­vá tet­te. A há­bo­rú ha­tár­hely­ze­tek so­ro­za­ta, me­lyek­ben az em­ber fo­ko­zot­tan rá­döb­ben ha­lan­dó­sá­gá­ra, je­len­ték­te­len­sé­gé­re — zu­ha­nó re­pü­lő­gé­pen és lé­gi­tá­ma­dás­kor az óvó­he­lyen nincs ate­is­ta, ez a sza­bály. A két vi­lág­há­bo­rú szen­ve­dé­sei alatt, lö­vész­ár­kok­ban és fo­goly­tá­bor­ok­ban nyo­mo­rog­va so­kan meg­fo­gad­ták: „Ha ezt túl­élem, pap le­szek.” És so­kan va­ló­ra is vál­tot­ták ígé­re­tü­ket.
A So­ha töb­bé há­bo­rút! cí­mű, 2001-ben for­ga­tott amerikai—angol—thaiföldi film­drá­ma el­mé­lyí­tet­te ben­nem ezt a gon­do­lat­me­ne­tet. (David L. Cun­nin­gham ren­de­ző al­ko­tá­sá­ra a Film+ csa­tor­nán buk­kan­tam, ahol sze­ren­csé­re idő­ről idő­re mű­sor­ra tű­zik.) Egy vi­lág­há­bo­rús túl­élő, Ernest Gor­don azo­nos cí­mű ön­élet­raj­zi re­gé­nye alap­ján ké­szült, va­gyis ugyan­ab­ból a könyv­ből, amely­ből a Híd a Kwai fo­lyón cí­mű, 1957-es si­ker­film is. Ám van egy lé­nye­ges kü­lönb­ség: míg az öt­ve­nes évek­be­li vál­to­zat ho­lly­woo­di mó­don ki­szí­nez­te a cse­lek­ményt, ad­dig ez az új mo­zi a há­bo­rú ke­gyet­len va­ló­sá­gát tár­ja elénk. A bur­mai dzsun­gel mé­lyén já­runk, 1942 őszén, egy ja­pán ka­to­nai tá­bor­ban, ahol ame­ri­kai fog­lyok síny­lőd­nek, em­ber­te­len kö­rül­mé­nyek kö­zött. Po­ko­li szen­ve­dé­sü­ket azon­ban fo­ko­za­to­san át­lé­nye­gí­ti a va­ló­di, szük­ség ese­tén vér­ta­nú­ság­gal hi­te­le­sí­tett ke­resz­tény ma­ga­tar­tás: a test­vé­ri­ség meg­élé­se, a kö­zös imád­ság, az ir­gal­mas­ság. Tes­sék, egy újabb pa­ra­do­xon: ez az egyik leg­bor­zal­ma­sabb film, me­lyet va­la­ha lát­tam — ugyan­ak­kor az egyik leg­ke­resz­té­nyibb is.