Izgalmas, „görbe sorokkal egyenesen író” ellentmondásnak érzem, hogy a háborús viszontagságok, az öldökléstől iszamos harcmezők olykor a megtérés helyszínei. Közismert, hogy a katona Loyolai Szent Ignác egy súlyos harci sebesülés után szentelte az életét Krisztusnak. Nem mellékesen Constantinus császár a hagyomány szerint 312-ben a Milvius-hídi ütközet előtt, a csatamezőn élte át híres keresztlátomását, melynek hatására a kereszténységet birodalma törvényes vallásává tette. A háború határhelyzetek sorozata, melyekben az ember fokozottan rádöbben halandóságára, jelentéktelenségére — zuhanó repülőgépen és légitámadáskor az óvóhelyen nincs ateista, ez a szabály. A két világháború szenvedései alatt, lövészárkokban és fogolytáborokban nyomorogva sokan megfogadták: „Ha ezt túlélem, pap leszek.” És sokan valóra is váltották ígéretüket.
A Soha többé háborút! című, 2001-ben forgatott amerikai—angol—thaiföldi filmdráma elmélyítette bennem ezt a gondolatmenetet. (David L. Cunningham rendező alkotására a Film+ csatornán bukkantam, ahol szerencsére időről időre műsorra tűzik.) Egy világháborús túlélő, Ernest Gordon azonos című önéletrajzi regénye alapján készült, vagyis ugyanabból a könyvből, amelyből a Híd a Kwai folyón című, 1957-es sikerfilm is. Ám van egy lényeges különbség: míg az ötvenes évekbeli változat hollywoodi módon kiszínezte a cselekményt, addig ez az új mozi a háború kegyetlen valóságát tárja elénk. A burmai dzsungel mélyén járunk, 1942 őszén, egy japán katonai táborban, ahol amerikai foglyok sínylődnek, embertelen körülmények között. Pokoli szenvedésüket azonban fokozatosan átlényegíti a valódi, szükség esetén vértanúsággal hitelesített keresztény magatartás: a testvériség megélése, a közös imádság, az irgalmasság. Tessék, egy újabb paradoxon: ez az egyik legborzalmasabb film, melyet valaha láttam — ugyanakkor az egyik legkeresztényibb is.
