Mt 18,15–20

A mai evangélium és az olvasmányok a testvéri figyelmezetésről szólnak. De vajon reális-e, megengedett-e ez a mai világban? Hiszen, nézzünk körbe, mintha alapjában lenne megkérdőjelezve a másik emberért viselt egyéni felelősség, mintha a „szabadsága” eleve kizárná azt, hogy kihívás elé állítsam. Elmegyünk az utcán a szemetelő mellett, nem merünk rászólni a buszon hangoskodóra, ahogy tanárként vagy szülőként nem lehet rászólni a gyerekre sem, civilként a politikusra sem. Az evangéliumi út ezzel élesen szemben áll: nekem nem lehet mindegy, hogy mi történik a másik emberrel. A keresztény társadalmi tanítás szerint felelősségem van iránta, hiszen mindenki közösségben tud csak növekedni, illetve a nem növekedő ember lehúzza magával a környezetében élőket. Ahogy az olvasmányban Ezekielnek mondja az Úr: „ha te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen vétke miatt hal ugyan meg, de vérét tőled kérem számon”.

Katekézis a liturgiáról

Liturgikus életünk világában talán a szentségekkel kapcsolatosan szorulunk rá a leginkább arra, hogy újból és újból elgondolkodjunk azon, mik is ezek, és mire jók nekünk. Valamennyi liturgikus cselekményünk közül a szentelményekkel való kapcsolatunk van a leginkább kiszolgáltatva például a babonaság vagy az „üres szokás” veszélyének. Megáldatjuk a pappal a tárgyainkat, szenteltvizet hintünk valamire, áldást kérünk. De vajon tudjuk- e, miért is tesszük, és mi történik ilyenkor a megáldott tárgyainkkal?

Görögkatolikus egyházunk új évének első nagy ünnepét szeptember 8-án tartjuk: Szűz Mária születésére emlékezünk ekkor. De nem csupán emlékezünk, hanem „fényesen megünnepeljük”, a legnagyobb ünnepek módjára. S már ekkor – ezen első alkalommal – rácsodálkozhatunk a Mária és Jézus között meglévő szoros kapcsolatra. Az ünneplésben, a liturgikus szövegekben éppúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint az Istenszülő- ábrázolásokon.

Szeptember 9.

Gazdálkodó szülők gyermekeként Észak-Franciaországban, Croth-ban született 1803. szeptember 18-án. Jacques orvosnak tanult, bár vonzódott a papi pályához is. Végül mégis az előbbi mellett döntött, 1830-ban kapta meg az orvosi diplomát. Saint- André-de-l’Eure és Ivry-la- Bataille községekben kezdett praktizálni. Egy csaknem végzetes kimenetelű baleset után felülvizsgálta a hivatásáról szóló döntését, és belépett a Saint Sulpice-i szemináriumba. 1838-ban szentelték pappá. Két évig plébánosként tevékenykedett. Ám ő még aktívabb missziós szolgálatot szeretett volna végezni, ezért belépett a Szentlélek Kongregációba.