Jacques-Désiré Laval

A rend 1841-ben Mauritiusra küldte. Élete hátralévő huszonhárom évét a szigetországban töltötte. Mauritiuson akkoriban nagy társadalmi változások zajlottak. 1810-ben az angolok elfoglalták a szigetet, de mivel a franciák kedvező tárgyalási helyzetben voltak, olyan szerződés jött létre, amely a francia telepeseknek megengedte, hogy megtartsák földjeiket.

Mauritiuson nem éltek őslakosok, de az évszázadok során sok rabszolgát hurcoltak a szigetre. 1835-ben eltörölték a rabszolgaságot, de a legtöbb felszabadított ember továbbra is szinte rabszolgasorban élt, vagy munkanélküli volt. Másodrendű állampolgárokként nem tanulhattak, és nagy szegénységben éltek.


Jacques atya sorsközösséget vállalt a kitaszítottakkal, közöttük töltötte mindennapjait, megtanulta a nyelvüket, ha kellett, velük éhezett. Nagy hasznát vette orvosi képesítésének, gyógyította a betegeket, és másokat is felkészített a betegápolói feladatokra. Missziós területén mezőgazdasági reformokat vezetett be, csatornát építtetett, és megszervezte az oktatást is: kis kápolnákat és hozzájuk kapcsolódó iskolákat nyitott, illetve elindította a tanárképzést is. Lelkipásztorként is sikeres volt, a becslések szerint hatvanhétezer ember keresztelkedett meg a plébániáján.

Tevékenységét eleinte bizalmatlanul fogadták, sőt egyesek ellenségesen figyelték. Volt olyan időszak, amikor két rendőrnek kellett őrködnie a szállásánál éjszakánként, mert az életére törtek. Ám idővel elfogadták őt, és segítőtársai is lettek a missziós munkában. Szociális reformjait a helyi muzulmán, buddhista és hindu vezetők is támogatták.

Temetésén negyvenezer ember vett részt. Halálának emléknapja, szeptember 9-e nemzeti ünnep Mauritiuson, amikor vallási hovatartozástól függetlenül sokan ellátogatnak a sírjához. II. János Pál pápa avatta őt boldoggá 1979-ben.