Bitskey Tibor, a Nemzet Színésze most is bemutatóra készült

Szeptemberben ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját… – és szeptember végén a Nemzet Színészei közé választották. Bitskey Tibor most is egy bemutatóra készült. A Szolnoki Szigligeti Színházban, Csehov Cseresznyéskertjében karakterszerepet játszik: az idős inast, Firszet, akit „ottfelejtenek” a birtokon, az elhagyott házban. Őt viszont nem felejtette el sem a szakma, sem a közönség. Legújabb – „magától értetődő” – címe is erről tanúskodik. Szóba hozom, bár tudom, nem kérdés, hogy van most. Azonnal rövidre is zárjuk az udvariassági kört…

Könyv a Váci egyházmegye szecessziós, szakrális művészetéről

Víz, kő együttállásában templom, szökőkút. S a tér jellegzetességeként az a belső távolság, amely időben nem takarékos. Lehettem volna Passauban vagy Németország más tájain, s Franciaországban, Itáliában, de itthon maradtam, a „barokk lelkű” Vácott. Olasz költővel „érkeztem” – igaz, a XVII. századból, Leone Sempronióval. Órájával, amely kemény kíméletlenséggel ütötte elém a szavakat: „Kígyó az idő, mely önnön farkába harap, elhomályosítja a neveket, és elhervasztja a szépséget, és te, csak mert óráidat csak ő osztja be, kebeledbe hordod, arany edénybe foglalva.” A karomon – feleseltem – és versféle-órád engem ezúttal nem riaszt el. Azt nézem csupán: nem késem-e el? Az építészet egyik itteni remeke, a nagyprépost-palota várt szellemi gyönyörködtetéssel, egy könyv, időbe nem foglalható művészettel, benne Northrop Frye, korunk esztétikai gondolkodójának üzenetével, amely szerint a vallások és a művészetek megismerhetik, megteremthetik a természetfölötti dimenziót.

Györe Balázs költői világa

„Ágon tapadok most. Kapuig jut a lelkem. Imába vedd” – ezeket a szívhez szóló szavakat írja Kő hull: arc című költeményében Györe Balázs. A vers (talán) legfontosabb mondata, gondolata, a (valódi) vágy megfogalmazását viszont a következő sorban olvashatjuk: „Véglegesre vágyik: én!” Úgy gondolom, hogy Györe Balázs a mai magyar irodalom egyik meghatározó alakja (aki egyébként a Fölöspéldány-csoport, valamint az Örley-kör alapítója, szerkesztője; a Lélegzet című folyóirat társszerkesztője is volt), akinek költészete, de prózája is ugyanarról szól: pontosan tudni, felkutatni, hogy ki voltam a múltamban, ki lett belőlem, mivé váltam, ki vagyok most? Megtudni, hogy mi az, ami állandó, ami nem változott, ami örök.