Ne zavarjanak meg minket a kísértések

Mondhatnám úgy is (a kollegialitás és a szinodalitás szellemében), hogy valóban átéltük a „szinódus” tapasztalatát, a szolidáris együttmunkálkodást, a „közös úton haladást”.

Lévén, hogy ez valóban „úton levés” volt, itt is voltak olyan pillanatok, amikor gyors iramban haladtunk, mintha le akartuk volna győzni az időt, és mihamarabb el akartuk volna érni a célt, és voltak pillanatai az elfáradásnak, amikor legszívesebben azt mondtuk volna: elég; megint máskor mintha lángolnánk a lelkesedéstől. Voltak olyan pillanatok, amelyek mélységes vigasztalást nyújtottak, amikor az igazi pásztorok tanúságtételét hallgattuk (vö. Jn 10 és CIC 375., 386., és 387. kánon), akik bölcsen hordozzák szívükben híveik örömeit és könnyeit. A vigasz, a kegyelem és a megerősödés pillanatai voltak, amikor a szinóduson részt vevő családok tanúságtételét hallgathattuk, akik megosztották velünk házaséletük szépségét és örömeit. Olyan út ez, amelyen az erősebb kötelességének érzi segíteni a kevésbé erőset, a jobban hozzáértő igyekszik segíteni a többieknek, akár a viták révén is. Minthogy azonban utunk az emberek útja, a vigasztalás mellett adódtak pillanatai az elkeseredésnek, a feszültségnek, a kísértéseknek, amelyek közül ki is emelhetünk néhányat:

– Az első az ellenséges megmerevedés kísértése, amikor be akarunk zárkózni az írásba (a betű), és nem akarjuk megengedni, hogy Isten, a meglepetések Istene (a Lélek) meglepjen minket. A törvénybe, annak a bizonyosságába zárkózunk be, amit már ismerünk, és nem azéba, amit még meg kell tanulnunk és el kell érnünk. Jézus korától fogva ez a buzgó lelkek, az aggodalmaskodók, az óvatoskodók kísértése, napjainkban a „tradicionalistáké”, valamint az intellektualistáké is.

– A romboló jóságosság kísértése, amely egy csalfa irgalmasság nevében úgy köti be a sebeket, hogy nem tisztítja meg és nem látja el előbb azokat; az ilyen a tüneteket kezeli, és nem az okokat és a gyökereket. Ez a „jóságosak”, a félősek és az úgynevezett „progresszisták és liberalisták” kísértése.

– A kövek kenyérré változtatásának kísértése, hogy véget vessünk egy hosszú, nehéz, fájdalmas böjtnek (vö. Lk 4,1–4). De ez magában hordja azt a kísértést is, hogy a kenyeret viszont kővé változtassuk, hogy megkövezzük vele a bűnösöket, a gyengéket és a betegeket (vö. Jn 8,7), vagyis, hogy „elviselhetetlen terhekké” változtassuk azokat (Lk 10,27).

– A keresztről való leszállás kísértése, hogy a nép elégedett legyen – ahelyett, hogy ott maradva teljesítenénk az Atya akaratát; meghajolunk a világias szellemnek, ahelyett, hogy megtisztítanánk és az Isten Lelkéhez hajlítanánk azt.

– A „hitletétemény” figyelmen kívül hagyásának a kísértése, amikor azt hisszük, nem őrzői, hanem tulajdonosai, gazdái vagyunk – a másik oldalon viszont ott van a valóság figyelmen kívül hagyásának kísértése, amikor hajszálpontos és kifinomult nyelvezettel mondunk sokat anélkül, hogy bármit is mondanánk! Azt hiszem, ezeket a szófordulatokat hívták „bizantinizmusnak”. (…)

Kedves testvérek, a kísértéseknek nem szabad sem megijeszteniük, sem megzavarniuk bennünket, nem vehetik el bátorságunkat, hiszen egy tanítvány sem nagyobb a mesterénél. Ha tehát Jézus is elszenvedte a kísértéseket (még Belzebubnak is nevezik őt – vö. Mt 12,24), a tanítványai sem várhatnak jobb bánásmódot.

Személy szerint nagyon aggódtam és elkeseredtem volna, ha nem bukkantak volna fel ezek a kísértések, ezek az éles viták, a szellemeknek ez a mozgása, ahogy Szent Ignác hívta (Lelkigyakorlatok nr. 6), ha mindenki mindennel egyetértett volna hallgatagon egy hamis és nyugodtságot színlelő béke kedvéért. Ezzel szemben örömmel és hálával láttam és hallgattam a beszédeket és felszólalásokat, amelyek telve voltak hittel, lelkipásztori buzgalommal, tudással, bölcsességgel, őszinteséggel, bátorsággal és parrésziával (a szólás bátorsága). És mindez úgy zajlott, amint ezt kimondtuk itt, az ülésteremben, hogy soha nem vontuk kétségbe a házasság szentségének alapvető igazságait: a felbonthatatlanságot, az egységet, a hűséget, az élet továbbadását, vagyis az életre való nyitottságot. (…)

És ez maga az egyház: az Úr szőlője, a termékeny édesanya, a gondos tanító, aki nem fél tőle, hogy feltűrve ruhája ujját olajat és bort öntsön az emberek sebeire (vö. Lk 10,25–37), amely nem egy üvegpalotából szemléli az emberiséget, hogy onnan megítélje és osztályozza az egyes személyeket. Ez az az egy, szent, katolikus anyaszentegyház, amelyet az ő irgalmára rászoruló bűnösök alkotnak. Ez az az egyház, Krisztus igaz jegyese, aki igyekszik hű maradni vőlegényéhez és az ő tanításához. Ez az az egyház, aki nem fél együtt enni és inni az utcanőkkel és a vámosokkal (vö. Lk 15). Az egyház, amely tágra tárja ajtaját a szükséget szenvedők és a bűnbánók, nem csupán az igazak és azok előtt, akik tökéletesnek tartják magukat! Ez az az egyház, amely nem szégyelli elesett testvérét, nem tesz úgy, mintha nem látná őt, hanem úgy érzi, ez rá is tartozik, és mintegy kötelessége felemelni, bátorítani őt, hogy folytassa útját, és elkíséri a végső találkozás felé, ahol a Vőlegény várja őt a mennyei Jeruzsálemben.

Ez az egyház, a mi édesanyánk! És amikor az egyház, sokféle karizmáján keresztül közösségben nyilvánul meg, akkor nem tévedhet: ez a sensus fidei szépsége és ereje, az a természetfeletti hitérzék, amelyet a Szentlélektől kapunk ajándékképpen, hogy együtt mind­annyian beléphessünk az evangélium szívébe, és megtanulhassuk követni Jézust az életünkben, s ezt nem lehet a zavar vagy valamiféle rossz közérzet okának tekinteni.

Sok kommentátor vagy megszólaló ember azt képzelte, hogy most egy veszekedő egyházat lát, ahol az egyik rész a másik ellen van, és kételkedtek még a Szentlélekben is, aki az egyház harmonikus egységének előmozdítója és biztosítéka. A Szentlélekben, amely a történelem során mindig vezette ezt a hajót szolgái által, akkor is, amikor a tenger ellenséges és háborgó volt, a szolgák pedig hűtlenek és bűnösök.

És ahogyan az elején bátorkodtam mondani nektek, mindezt nyugalommal, belső békével kellett átélnünk, mivel a szinódus cum Petro és sub Petro zajlik, és a pápa jelenléte garancia mindenki számára. (…)

Kedves testvérek, van még egy évünk, hogy a szellemek valódi megkülönböztetése révén kiérleljük a felmerült elképzeléseket, és kézzelfogható megoldásokat találjunk a számos nehéz­ségre és rengeteg kihívásra, amelyekkel a családoknak szembe kell nézniük. Választ kell adnunk arra a számos elbátortalanító kérdésre, amely körülveszi és fojtogatja a családokat. (…)

Az Úr legyen velünk, ő vezessen ezen az úton, nevének dicsőségére, a Boldogságos Szűz Mária és Szent József közbenjárására! És legyetek szívesek, ne feledkezzetek el arról, hogy imádkozzatok értem!

Forrás: Magyar Kurír