Madárlesen

A széncinege nem félénk madár, ezek is bizalmasan viselkedtek, néha felém pillantottak, aztán kutattak tovább. Annyira körülvettek, hogy már egészen közéjük tartozónak éreztem magam. Próbáltam „beszélgetni” velük, de a cserregés sehogy sem sikerült, így inkább abbahagytam. Aztán néhány perc múlva egyikük elindult, odább repült vagy ötven méterrel, a többi egyenként követte. Kisvártatva onnan is tovább szálltak, már nem láttam, nem hallottam őket. Hirtelen olyan üresnek tűnt az erdő. Egyedül maradtam.


Évente számolom a Népligetben és a Margit-szigeten éneklő fülemüléket. Idén, április 27-én, a szigeten meglepően sok, tizennyolc hím csattogott. Mindegyikük azonnal válaszolt a hívóhangot utánzó sípra, de igazán tüzesen csak egy kezdett énekelni. Pár nélkül maradt madár lehetett, a sípot hallva egy tojóban reménykedhetett, mert gyorsan közeledett a bokrok között, és végül mindössze néhány méternyiről szinte az arcomba csattogott. Nagyszerű látvány volt a felhevülten éneklő szép madár. Ma is vissza tudom idézni, pedig azóta a fülemülék már rég Afrikában vannak. Csak a szemem kell behunynom hozzá.

Jó néhány éve a dinnyési halastavaknál történt. Egy kékbegy hímet szerettem volna meggyűrűzni, amelyik rendszeresen a nádszegély szélén álló karón ülve énekelt. Lisztkukaccal, csalizott kis csapóhálót, kandlit, állítottam a karó alá és egy távolabbi nádkévekupacnak dőlve távcsövön át figyeltem, mi történik. A kékbegy rövidesen visszatért kedvenc éneklőhelyére, és persze nyomban észrevette az ingerlően ficánkoló sárga lárvákat. Már-már úgy tűnt, odaröppen a kandlihoz, de egy nádirigó megelőzte. Addig észre sem vettem, csak azt láttam, hogy egy nádszálon ereszkedik lefelé. A lisztkukacokhoz ugrott, megcsípte az egyiket, mire a háló puhán rácsapódott. Kicsit bosszúsan gyűrűztem meg, mert a kékbegy a karóról persze látta, mi történt és ezután már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy megfoghatom. Néhány perc múlva ugyan visszatért, de alaposan próbára tette a türelmemet. A kandlit egy kicsit odébb állítottam, de ezzel nem csaptam be a madarat. Ült a karón, nézte az ingerlően mozgó kukacokat, néha már mintha indult volna, de aztán mégis maradt. Engem, miközben a távcsövön át figyeltem, elkapott a „vadászláz”. Végül a „mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem” győzött, a kékbegy leugrott és a kukacokhoz kapott. A következő héten újra a tavaknál jártam. A kékbegy a karón énekelt, de csüdjén már ott csillogott a számozott kis alumíniumgyűrű.

Fotó: Bécsy László