Akit nem felejtenek

– Tudja maga pontosan, hogy mit vált ki az ilyesmi az emberből. Imádom. Nagyon örülök neki. Megtisztelő, elégedettséggel tölt el…

Meg sem kísérelném, hogy akár csak érintőlegesen is sorra vegyük hosszú és gazdag pályafutásának fontosabb állomásait, színházi és filmes szerepeit. Inkább azt kérdezem: visszatekintve melyek azok a fellépések, előadások vagy kivételes élmények, tapasztalatok, amelyek azonnal beugranak Önnek?

– Rettenetesen sokat játszottam, számtalan szép dolgot. Az első talán Dunois, az Orléans-i Fattyú a Szent Johannában – Bulla Elmával. Ez volt az egyik legnagyobb élményem. Szenzációs előadás volt. Csodálatos, szinte utánozhatatlan és utolérhetetlen, amit Bulla Elma csinált. Ahogy az Istenhez beszélt, lejött az Úr a színpadra. Komolyan mondom magának, szinte megjelent, amikor szólt hozzá. Ugye tudja, most a vígszínházi időszakról beszélünk… Miután Szabó Sándor külföldre ment, tulajdonképpen „elörököltem” tőle a szerepeit. Két darabra emlékszem, amelyek magabiztosságot adtak azáltal, hogy Szabó Sanyi szenzációs alakításait „pótolni” és – ugyanolyan sikerrel – folytatni tudtam. Az egyik a Cyrano, a másik pedig A makrancos hölgyben Petruchio. Rengetegszer játszottam ezeket. A mai napig tudok részleteket a Cyranóból, ötven – vagy még több – év távlatából. Bizonyos darabok megmaradtak bennem, évtizedek után is; másokat meg teljesen elfelejtettem. Erre van egy jó francia mondás: „Amit élvezettel tanulsz, azt nehezen felejted el.” Zseniális meglátás; tényleg így van.

Hivatásából fakadóan napi kapcsolatban volt és van az irodalommal. Mi minden hatott belőle a „civil életére” is?

– Nagyon sok minden. Főleg a költészetet szerettem. Tulajdonképpen ez volt az első nagy vonzalmam, amikor még eszembe sem jutott, hogy színésznek mennék. A költészet fantasztikusan izgatott. Már gyerekkoromban is mondattak velem verseket különböző ünnepségeken. Talán mondhatom úgy, hogy ez vezetett a pályámhoz. Csodálatos költőink vannak, sorolni sem tudnám a kedvenceimet. Az hiszem, a világ leggazdagabb költészete a miénk. Míg a németnek, a franciáknak van öt, hat, nyolc, tíz költőjük – nekünk harminc olyan nívójú. Ezen a téren rendkívül gazdagok vagyunk. És ez már gyerekként megragadott. Izgalmas volt az állandó versolvasás.


A filmnek (is) köszönhetően – számos pályatársával együtt – rendkívüli népszerűségre tett szert. A rendszerváltozás után, a filmgyártás visszaesésével, az új generáció beköszöntével viszont csökkent a színészek és a színészet tekintélye. A mélypont után, most talán mintha bekövetkezett volna a fordulat, érzékelhető némi pozitív elmozdulás…

– Kétségtelen, hogy a mi generációnk után történt bizonyos lazulás, szétesés. Igen, úgy éreztem, hogy tényleg kicsit felhígult a szakma. Azt mondja, javult a helyzet, jobb lett a renoménk? A megbecsülésre gondol? Talán igen. Az új generáció részéről néhányszor éreztem a tiszteletet. De mi valahogy jobban tiszteltük az elődeinket, a nagy öregeket. Ez az alapvető különbség. Irtózatosan felnéztünk Ajtay Andorra, Sulyok Máriára, Bulla Elmára és a többiekre, akik „neveltek” bennünket. Ezt a fajta megbecsülést a mi generációnk iránt alig tapasztalom. Sőt, olykor majdhogynem inkább lebecsültek minket. Szóval egyeseknél éreztem a tiszteletet, de ők voltak kevesebben.

És a közönség…?

– A közönség imádott minket. Nem akarok öndicséretbe esni… Nehéz megítélni, hogy mi van ma. Az igazság az, hogy elég régen nem járok színházba. Nem is tudom, hogy már hány éve – vagy évtizede – vagyok nyugdíjban. Megöregedtem. De főleg azért nem jártam, mert dolgoztam, a nyugdíjas korszakomat is lényegében végigjátszottam. Tizenkét éven át sok fellépésem volt az Evangélium Színházban, aztán sajnos ez abbamaradt. Utána jött Szolnok…

Erre visszatérnénk még; de jó, hogy szóba hozta az Evangélium Színházat, mert erre amúgy is szerettem volna rákérdezni. Gondolom, közel állt Önhöz ez az értékrend…

– Beszéltünk róla, hogy a színház kicsit felhígult, és kissé „elzenésesedett”. Nagyszerű íróinkat, mint Németh Lászlót (sorolhatnám őket), kevésbé kultiválták. Igyekeztünk olyan értékes és gyönyörű darabokat bemutatni, amelyeket a színházi élet viszonylag elfeledett. Nagy sikerrel ment, és nagyon szerettük, mindannyian. Udvaros Bélának csodálatos gondolatai voltak, mi pedig megvalósítottuk.

Évtizedek tapasztalatával, élményeivel mit jelent ma Önnek a színház, vagy mit szeretne, ha jelentene?

– Nehéz kérdés, nehezen tudnám hirtelenjében pontosan megfogalmazni. Mindent. Szórakozást, nevelést… Számomra hivatást jelentett. Szépséget, jót, nemeset mutatni a közönségnek. Az utóbbi évtizedekben elhanyagolt írók műveit is többek között ezért vettük elő. Hiánypótlás…

Szóljunk végül egy kicsit a jelenről is. Szolnok. Éppen a Cseresznyéskert bemutatójára készült.

– A hatodik szerepem itt, hat éve játszom Szolnokon. Firsz nyolcvanhét éves a darabban. Érdekes és gyönyörű szerep. Tudja, a végén meghal. Eladják a cseresznyéskertet, őt pedig ottfelejtik a házban, rázárják a szobát. Fantasztikus jelenet. Tulajdonképpen azért is vállaltam el, hogy a meghalási jelenetet el tudjam játszani. Csodálatos, félelmetesen szép. Nem tudom, elmondjam-e? Nem akarom magának az egészet eljátszani… „Magamra hagytak. Elutaztak. Rólam megfeledkeztek. Nem számít… elüldögélek itt…” Itt némi öndicsérettel még megemlíti, hogyan támogatta a családtagokat; végül azt mondja: „Most lefekszem… Elhagyott az erőd, egy csöpp se maradt, semmi… te, te ügyefogyott!…”

Fotó: Sámson Réka (Szolnok)