A képzelet másik oldala

Erről többet is hallhattam a palota artisztikus falai közt a könyv bemutatóján. Mi ez a könyv? A Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény kiadásában megjelent nemes ízlésű, egyszerű kötésű munka; címe: A szecesszió szakrális művészete a Váci Egyházmegyében. Múlt évi tudományos konferencia előadásait tartalmazza, bőséges képanyaggal. A „tételezzük fel” olasznak (ezt jelenti a Sempronio) intettem, nem érdekelnek szapuló sorai az időről, különben is a szecesszió szakítást jelent a testvér-latinban, imént hallottam régi barátomtól, a pap-művészettörténész Pálos Frigyestől, aki bővelkedik évekkel, tudománnyal-bölcsességgel. Amióta Szent Ágoston megírta a Vallomásokat – aki olvasta, tudhatja: az idő csupán külsőleg mérhető „keret”, az alkotásban a tartalom a lényeges, ami nem mulandó. Ami pedig a korszakokat illeti, nem úgy követik egymást, hogy az egyik nap romantika, és másnap már szecesszió. Szellemi folyamatról van szó, bonyolult folyamatosságról.

Fiatal művészettörténész, Terdik Szilveszter sorolta a szóban lévő kötet érdemeit, a szerzőket, a tanulmányokat Pálos Frigyestől, Keserű Katalintól, Őriné Nagy Cecíliától, Anthony Galltól, Benkő Zsuzsannától, Mester Évától, Gellér Katalintól és Katona Júliától.


Írnak ma könyvet templom és hely egymásra találásáról az építészetben, ezért is élmény volt a főpásztor, Beer Miklós személyes vallomása a könyv kapcsán Zebegényről, annak úrhajlékáról, amely számára hit és művészet találkozása volt már gyermekkorában. (Beniamino Gigli mondta egyszer, hogy szülővároskája templomművészete lett számára indítóerő, műveltség énekes hivatásában.) Vácott a Karolina-kápolnában Körösfői Kriesch Aladár üvegablakai, díszítő motívumai ugyanígy a lelkéhez nőttek a püspöknek.

Visszatért emlékeimből az az esztendő, amikor Pálos Frigyes Zebegénybe hívott; a templomfestő Leszkovszky Györgyről tartott előadást ünnepi liturgia után. Előléptek az évek a szecesszió két évtizedéből, s a továbbiakból, amikor Körösfői már nem élt, a gödöllői művésztelep kiváló alkotója, akinek Ego sum via, veritas et vita – Én vagyok az út, az igazság és az élet festményéről a fotó Lev Tolsztoj munkaasztalán volt látható. Leszkovszky, a legtehetségesebb tanítvány festészetére különösen hatott Körösfői művészete. Amikor Csík József hatvani préposttal találkoztam, elmondta, hogy itáliai útjukon Leszkovszkyval a Santa Maria in Trastevere (az első Mária-templom Rómában) apszismozaikjait csodálták, itthon pedig népi motívumokat tanulmányozott a művész, s így született az ő alagi plébániatemplomának fakazettás, festett mennyezete.

Körösfői a zebegényi templom „festői terveiről” így ír: „Az egész templom dekorációjának – megoldását (…) két év előtt végzett tanítványomra – és akkor tanársegédemre – Leszkovszky Györgyre bíztam.” Benkő Zsuzsanna kitekintése az egyházmegye további Leszkovszky-munkáira is felhívja a figyelmet tanulmányában.

A „boldog sziget” (ez volt Gödöllő) kiválósága Nagy Sándor is, akinek munkásságával még a hetvenes évek elején Szedő László kármelita (a ferences Dénes testvére) ismertetett meg. Együtt baktattunk Pesterzsébetre, a Magyarok Nagyasszonya-úrhajlék üvegablakait megnézni, majd Pacsirtatelepen a Szent Erzsébet-freskókat megsiratni, mivel pusztuló állapotban voltak. Együtt látni Nagy Sándor „gondolat-lelkét” felejthetetlen élmény; természet és művészet égi sugallatában alkotott. Gellér Katalin nyomán kerestem meg újra a freskókkal ékesített, helyrehozott templomot, s a Feltámadott Krisztust (így jelölte a művész) néztem hosszan. Lepeltől szabaduló teste, átszellemült arca a status viatoris – a vándorállapot végét jelzi, és a kozmikus kapcsolódást kiáradó sugarakkal, csillagpontokkal a mélykék háttérben.

Fülep Lajos, az angol Ruskin és mások töprengése a XX. század elejének művészetfogalmáról bensőségesen találkozik a magyar szecesszió szakrális világával: „…a művészet a lélek objektivációja, és általa megismerhető szellemi alkotás, amelyben az esztétikai formák és maga a kompozíció az emlékezésen át jönnek létre.” Fülepre utalva írja Keserű Katalin (a művészetfilozófust idézve), hogy „úgy vélte, az uralkodó emlékezése arra összpontosul, hogy »miként ragadhatom ki e tárgyat a valóságból, miként tisztíthatom meg empirikus realitásából, miként magasztosíthatom fel úgy, hogy szemléletre s újrafölfedezésre méltó legyen.« Eszerint létezik a természetfeletti világban egy olyan dimenzió, melyben a művészet van, koroktól, a mítoszok/vallások különbözőségétől függetlenül… A művészet (…) éppolyan megismerhetetlen, mint a természetfeletti: »Életre hívni valakinek a kifejezését, értelmét és formáját, éspedig az anyagban (…) ez bizonyosan az emberi nem egyik mélységes titka!« A valaminek a kifejezése nem valamely látható dolog ábrázolását jelenti, inkább szellemi természetű létezővel, önmagán túlmutató jelenséggel való foglalkozást, mely az anyagi/szóbeli megformálásában nyeri el értelmét.” (Megjegyzem, Sík Sándor esztétikai tézisei ugyanezt tanítják.) Keserű Katalin (a múlt évi konferencia szervezője) elmélyítő tanulmánya a könyv egyik sarkpontja. Ír Körösfőiről is, a művész Feltámadás-mozaikjáról (Kerepesi temető), amelyen a „vitális szépség” összhangban van „az élet hittel megtapasztalt örökkévalóságával”. A párhuzamosságok közül kiemeli Ferenczy Noémi Teremtés-faliszőnyegét; az élet bibliai ősképe, a világ egységére utaló filozófia „tanulmányozható” a gobelinen.

Csupán részletutalások ezek a reflexiók a könyvről, amely tömör esztétikai gazdagsággal ad választ a korunk anyagelvűségében vergődő ember kérdésére: van-e még szakrális világ? A sacer ugyanis ezt jelenti: Istennek szentelt. A teremtés nem a rosszért van, hanem a láthatatlan Teremtő érzékeléséért, minden, ami jó, a legkisebb dolgokon át is a végső pontra mutat, a makrokozmosz teljességére.

(A könyv a Vácegyházmegye múltjából sorozat darabja, szerkeszti: Pálos Frigyes.)