Az életem és én

Hiszen a lélek már eljutott egy kapuig, illetve a kapuig. Györe versei eszköztelenek, egyszerűek. Mindenféle köntörfalazás nélkül fogalmazza meg vágyait, csalódásait, kapcsolatait, melyek meghatározták, meghatározzák őt. Ez az ő élete – igaz történet(ek) alapján.

Regényei pedig egyszerre dokumentumszerűek és líraiak. A valóságban is létezik című könyv legelején található egy idézet Bródytól: „A dokumentum beszél, a szó belefúl az időbe.” Györének ehhez még annyi hozzáfűznivalója van, hogy ő azt sem bánná, ha alkotásaira nem is szépirodalmi művekként, hanem dokumentumokként tekintenének. Ugyanis ezek a dokumentumok támasztják alá az ember életét. Azt, hogy egyáltalán élt, igazán élt. Györe Balázs legfontosabb, legkedvesebb alkotója, Ottlik Géza (akit szellemi értelemben apjának nevez) erről így ír: „…ez semmi esetre sem regény vagy kitalált történet, se nem műalkotás: csupán a nyers valóság. Afféle dokumentumgyűjtemény…” Az ember nem tehet mást, mint dokumentálja gondolatait, szavait, az egész életét, a jókedvet, de a rosszkedvet is.


A Ha már ő sem él, kérem olvasatlanul elégetni című regényében is arról ír, hogy az igazi mondatot keresi. Az író egyetlen igaz mondatot keres. Azt kell leírnia. Abban ott van ő, a lényege, igazi önmaga. Megérteni magunkat, az életrajzunkat, Györe szerint ez a valódi feladat, a valódi cél az írásban, az életben. Miért így alakult az életem? Mi történik a barátságban, a szerelemben? Mi történik velük, velünk, bennünk az évek során? Az író ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat. Erről szól a művészete. Nemes feladat azért írni, mert egyszer meg fogunk halni. Hagynunk kell magunk után valamit. Életet, művet. Györe természetesen, egyszerűen ír, elhallgatások nélkül, (ön)kínzó őszinteséggel. Például a kölcsönlakás című kötetében arról, hogy mit lehet tenni, amikor az ember élete ellehetetlenül. Bárhogy is alakul az életünk, kapaszkodókat, nyugvópontokat kell keresni. Ilyen nyugvópont a szerelem, a barátság, az Apa és az Anya, a fontos helyek és a meghatározó alkotók. A megszólítás ábrándja című könyvében (Az első emléket keresem című részben) így ír a szerelemről: „Olyan részeket mozgat meg a szerelem, melyek mozdulatlanul várakoztak hosszú ideje, várták türelmesen azt az időszakot, amikor végre megmozdulhatnak, életre kelhetnek, amikor valakinek szüksége lesz rájuk. Láthatatlan, életfontosságú részek. Szervezetünk részei. Ritkán működnek. Tudomásunk van róluk. Tudjuk, hogy léteznek bennünk, de nem tudjuk, hogy hol, és nem tudjuk a nevük.” Cselekedni kell azért, amiért és akiért érdemes élni. Írni kell, ez tulajdonképpen erkölcsi kötelesség is.

Györe Balázs azért kezdett el írni gyermekkora végén, mert a lét teljessége felbomlott benne (a teljességet a szerelem jelentette a gyermekkorban, a szerelem érzése). Ez arra kényszerítette, hogy magyarázkodjon. Megmagyarázza, megírja az életét. Az író számára az írás, az alkotás szembenézést jelent (ezért születnek történetek, hogy szembesítsenek minket igazi önmagunkkal). Szembenézünk magunkkal és másokkal is. Ez az igazi tétje az alkotásnak. Mindent bevallani (mellébeszélés nélkül) és vállalni. Így az elemzéssel tulajdonképpen újra fel kellene építeni magunkat, az életünket. Az összeomlástól az írás menti meg az embert. Létezik az írás megmentő ereje.

Györe Balázs úgy gondolja (ahogy Ottlik is), hogy az élet nagyszabású kaland, így is kell közeledni hozzá, így kell élni. Élet az élet. Ugyanakkor az élet és az írás küzdelem, s ez a küzdelem ad mélyebb, igazabb értelmet annak, amivé/akivé leszünk magunk és mások számára.