A misztérium labirintusa

Szinte érthetetlen például, hogy ha az istenkérdés csakugyan elintézettnek vehető, mégpedig oly módon, hogy Isten nincs, sors nincs, csak véletlenek vannak, a hit pedig ellentmond a rációnak, akkor mi végre az egész regény, miért pap a három fivér egyike, és miért tér meg – még ha torz módon is – a másikuk, akit korábban csak az üzlet és a fogyasztás érdekelt? Mi indokolja akkor a Szentháromság titkának faggatását, a „három, mégis egy” szerkezetet, a három, „egymásban tükröződő”, egymást értelmező és csak szinoptikusan olvasva értelmezhető főfejezetet, amelyek sugallata szerint a testvérek (a pap, az üzletember és a művész) különböző útjai ugyanazon emberi létezés egyes aspektusai, ugyanazon sors alakváltozatai?

Ha talán maga az én is illúzió, embernek lenni pedig sehova sem tartó, értelmetlen és a semmibe visszahulló kínlódás nemzedékről nemzedékre, akkor minek ennyit időzni ennél a problémánál, újra meg újra feltörni a kemény héjat, majd újra meg újra megállapítani, hogy semmi sincs belül? Ez a regény „vajon (…) vidám kísérlet, s ezáltal egy játékos szellem céltalan terméke volna, vagy gonosz támadás minden olvasójának lelke ellen? Nem lehet igazán eldönteni, talán egyszerre mindkettő” – csúfondároskodik Kehlmann, és mondatai dupla fenekűek (mint az egész könyv): egyszerre vonatkoznak a fivérek apjának regénybeli regényére és az általunk olvasottra, és kacsintanak ki ránk, egyértelművé téve, hogy Kehlmann érti, sőt maga idézi elő a művére vonatkozó értelmezési nehézséget.

Afféle labirintus lenne ez a könyv, mint amilyenbe a fivérek egyikének kislánya keveredik? Azt hisszük, mondja Kehlmann, hogy gyerekjáték lesz végighaladni rajta, de aztán váratlanul foglyul ejt majd. Azt hisszük, a magunk megismételhetetlen és jelentős sorsát éljük, pedig lehet, hogy esetleges „másodpéldányai” vagyunk egy másik életnek, sorsnak. Lehet, hogy helyettünk él valaki, vagy mi valaki más helyett. Lehet, hogy létezésünk meghúzódik valaki más árnyékában, és mégsem szenved hiányt, sőt csakis így lehet egész? Lehet, hogy teljes értékű a hit nélküli pap is? Talán még az is elképzelhető, hogy erősebb tanúságtétel, ha a vágyott, ám meg nem kapott hit híján folytatja hivatását? Mit jelent elfogadni, hogy nem érthetünk meg mindent, nem kérdezhetünk tovább, mert misztérium „állja utunkat”? Ha tovább kérdezünk, csak ugyanabban a labirintusban fogunk körözni, és nem lesz kiút.

Feldolgozhatatlannak tűnik, noha könnyűszerrel elgondolható – és Kehlmann kegyetlenül el is gondoltatja velünk –, hogy életünk mindenestül a véletlen hatalmában van, hogy éppúgy lehetnénk nem is, ha másképpen alakulnak a dolgok. Éppilyen rémítő az a gondolat, hogy szentnek hitt sorsunkra, küszködésünkre száz év múlva senki sem fog emlékezni, mintha itt sem lettünk volna.

„Miért van a világ – kérdezte Marie. (…) Miért van valami? (…) Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lenne semmi” – ismétli meg Kehlmann a heideggeri kérdést, a filozófia alapkérdését. Válasza pedig mintha maga az emberi létezés, az ittlét lenne, reményeivel, illúzióival, csalódásaival, megragadott és elszalasztott lehetőségeivel: „szent együgyűségével”, amelytől mindig új meg új lendületet kap. Maga a misztérium.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..