Seregi Lászlóra emlékezünk

„Valójában outsider vagyok, kívülről csöppentem a balett világába” – vallotta magáról szerényen Seregi László mindig, amikor koreográfusi pályafutásának indulásáról faggatták. Eredetileg grafikusnak készült, majd felvették a Honvéd Együttesbe; a „mozgásszínház” eszköztárán keresztül itt talált rá önkifejezésének legalkalmasabb módjára. A néptánc mellett balettet is tanult; 1957-ben szerződtette az Operaház, ahol társulati tag, aztán balettmester, egy ideig balettigazgató, végül vezető koreográfus lett.

Meg lehet-e közelíteni egy szentet?

A válasz természetesen: igen. De nem akárkinek, és nem akárhogyan. Az sem baj, ha valaki – mert saját útja éretté teszi – segít ebben. Az is lehet, hogy már nem is tudjuk, kitől, mitől indíttatva, merre megyünk, de megyünk, mert jó. Mert egyszerűen csak őt követni és menni jó.

Mindnyájunknak saját utunk van itt a földön. Nem másolhatjuk a nagy példaképeket, még a szenteket sem ezen a téren. De ha figyelünk, útkeresésünk közben meghallhatjuk azokat a gondolatokat, megláthatjuk azokat a történeteket, amelyekre csakis a mi belső húrjaink rezdülnek meg. És ha hagyjuk, hogy egész testünk hangszerként rezonáljon az üzenetre, már nem tudjuk magunkban tartani annak az örömét, és „kénytelenek vagyunk” azt másokkal is megosztani.

Nyirő József emlékezete

„…mert nem igaz, hogy
négy szál hitvány deszkával
vége van mindennek.
A sorsok nem múlnak el.
Minden holttest letett ruha,
melybe a gyermek öltözik.
A temető a soha ki nem alvó
élet álarca csak.”
                                (Kopjafák)

Most, amikor a Székely Apostol, halála után csaknem hatvan évvel, végre útra kel, hogy szellemi „végrendelkezésének” megfelelően szülőföldjén, a rajongott Székelyföldön leljen örök nyugalomra, és halálon túli pünkösdi zarándoklatán politikai tűzijáték és méltatlan támadások homályosítják el jelentős életművének valódi értékeit – rendkívül fontos, hogy elővegyük könyveit, és újraolvassuk őket.
A Jézusfaragó ember elbeszéléseivel induló író még nem gondolhatta, milyen keresztet kell majd cipelnie élete végéig. A székely nép költői izzású krónikása nem sejthette, hogy idegenként a magyar emigráció egyik legmegrázóbb regényét, A zöld csillagot is papírra veti majd. Hogy hosszú száműzetésben, szerzetesi szegénységben néz majd farkasszemet a szörnyű kór képében körötte ólálkodó halállal, szívében csordultig telve a csillapíthatatlan sóvárgással az anyaföld után.