Pedig Szent József sokszor volt munkanélküli, még költözniük is kellett, hogy királyi építkezésnél ácsmunkát reméljen. Családi helyzete sem lehetett idilli, hiszen az egyetlen gyermeknek csupán nevelőapja volt.
Az édesanya szívébe vésett mindent, amit a látogatóktól hallott, el-elgondolkodott ezeken, s éppen ezért már fia kicsiny korától kezdve fájdalmas elszakadást is át kellett élnie.
És Jézus? Igaz ugyan, hogy engedelmeskedett, láthatták bölcsességben és kedvességben való fejlődését, de nem csak a szülőké, a családé volt. Hogyan érthették volna, hogy az „Atya házában kellett lennie”?
De hát nem éppen ez a legkevésbé sem idilli, szokatlan családi közösség állhat közel a mi családjainkhoz? A sokszor munkanélküli, kenyérkeresetért küzdő apa, a külső munkát, sőt hivatást végző anya, és diplomáért, jó szakmáért versengő, a családalapítás gondját vállaló gyerekek együtteséhez?
A Szent Család mégis példaképünk. Nem rendkívüliségében, szokatlan kapcsolataiban áll előttünk, hanem abban, hogy természetfölötti hivatás köti össze őket – Jézusért. Jézussal élnek. Mi sem idillikusan, otthonunk felett kis gomolyfelhőkön hasaló bájos angyalkákkal élünk, fejünk körül nem látszik a szentek glóriája. De Jézussal és Jézusért vállalhatjuk az édesapa és édesanya közös hivatását, a gyerekek nevelésének gondját.
Mert miközben modern családmodellek változásairól olvasunk, ma is igaz, hogy a gyerekek arra vágynak, hogy a családon belül édesanyjuk és édesapjuk együttesen nevelje őket.
