Beszélgetés Kiko Argüellóval

A Neokatekumenális Út világszerte nagy népszerűségnek örvendő kezdeményezője, Francisco Kiko Argüello a Szent István-bazilikánál tartott evangelizációs találkozó másnapján búcsúzott el fővárosunktól. Elutazása délelőttjén a budapesti Danubius Gellért szállodában a miskolci és a fővárosi missziós közösség tagjaival ünnepelt oldott légkörben. E találkozó előtt sikerült megszólaltatnunk.

– Milyen gondolatok, élmények hatására döntött úgy 1964-ben, hogy megalapítja a Neokatekumenális Út mozgalmat?

– Ateista voltam, egy ateista festő. Ám váratlanul belépett az életembe Krisztus, és gyökeresen megváltoztatott. Találkoztam Krisztussal, aki minden szenvedélyünk felett úr, s aki életünk valódi értelme. Felhagytam a festészettel, és hátrahagytam a dolgaimat, hogy új fejezetet nyithassak. A szegények között akartam élni. Először Madridban telepedtem le, a társadalom számkivetettjei között, és elkezdtem hirdetni az evangéliumot. Különös módon az emberi nyomorúságban jobban megtapasztalhattam az isteni gondviselést, és úgy éreztem: ez a hit hirdetésének, oktatásának valódi terepe. Isten nem ötletszerűen mutatkozik meg, hanem tudatosan, életünk történésein keresztül. Ábrahám kezdetben nem tudta, hová megy, mégis vállalta az utat, mert rábízta magát Istenre. Az ő lelkületével kell követnünk Krisztust, a történések értelmét és urát.

Titkok, legendák a százéves iskolában

Emlékföld? Az idő múlásával egyre több ablak nyílik arra a fokozatosan táguló horizontra, mely mögött ott rejtőzik az emlékek varázslatos birodalma. Ezen a tájon más árnyalatot kapnak az egyszer már átélt események, az egyszer már megfogalmazott gondolatok, kimondott szavak, kifejezett gesztusok. Egy-egy váratlanul felbukkanó tárgy, felvillanó tekintet, elillanó illat, dallam vagy hangszín könnyen felidézheti életünk elfeledettnek hitt pillanatát, visszavezethet bennünket elmúlt idők elveszettnek hitt homályába.
Hasonló élményben lehetett részük azoknak a látogatóknak, akik megtekintették a századik születésnapját ünneplő Domokos Pál Péter Általános Iskola történetét felidéző tantermi tárlatot. De nemcsak a hajdanvolt vagy még ma is élő dédszülők, nagyszülők, egykori tanárok, diákok üzennek a kiállított relikviák közvetítésével, hanem titokzatos történetekről, rejtett üzenetekről mesélnek a falak is.

 „Csak a halott indián jó indián.”

Ijedten állunk fölötte. Szeme résnyire nyitva, de a semmibe tekint. A Blaha Lujza téri aluljáró kövén hever. Némi tanakodás után hívjuk a mentőt, aztán tehetetlenül várakozunk. Nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzá és a helyzethez. Kiszolgáltatottságához és ahhoz, hogy segítenünk kellene, de semmit sem tehetünk. Félünk megmozdítani. Beszélünk hozzá, de nem reagál. Ébresztgetnénk, megfogjuk a karját. Nincs itt, „megszökött”.

Sokan elmennek mellettünk, de a többséget nem érdekli. Rosszallóan néznek rá is, ránk is. Kellemetlenül érezzük magunkat, és úgy nézegetünk körbe, mintha valami rosszat tennénk. – Mit akarunk tőle, mi közünk hozzá?! – kérdezik a tekintetek. Őrizzük. Védenénk. Meg akarjuk védeni elveszített méltóságát.