Talán jobb lenne, ha nem is ajándékoznánk?

…latolgatják hitüket komolyan vevő felnőttek, midőn szembesülnek azzal a december körül elharapózó izgalommal, amely karácsonyra minden más, szebb és szentebb témát kiszorít gyermekeik fejéből. Az ajándékok miatt. Mert vajon nem sikkad-e el a karácsony lényege, ha gyermekeink számára az túlnyomórészt az ajándék izgalmáról szól? Középpontba tudjuk-e állítani családunkban Jézus megtestesülésének titkát, ha vaníliás cukorral fújjuk be az ünnepi napokat?

Csak nem árthat, ha egyszer mindenki ezt nézi

– tanakodnak a szülők, belepillantva a legújabb sláger-rajzfilmbe a gyerek feje fölött. S bár megnyugvásról szó sincs – nem is lehet, úgy pörög-kattog-villog az egész képernyő –, a téma le van zárva, és a felnőttek kaptak egy értékes, gyerekmentes órácskát a zsúfolt napban. A kicsi csöndben ül, és néz. Ritka pillanat…

És tényleg nem árt, tessék mondani? Nos, az attól függ.

Akarsz-e játszani?

A gyerekek játékáról többször is szót ejtettünk már e rovat hasábjain. Nézzük most kicsit bővebben, miért olyan fontos ez a gyakran pusztán „szórakoztató időtöltésnek” (időnként szülőmentesítőnek) tekintett tevékenység!

Unatkozom

– nyafog a gyerek sokadszorra. Felnőttként pedig nem értjük, mi lehet olyan bonyolult egy szabad délután eltöltésében egy játékokkal teli szobában. „Csak a buta emberek unatkoznak” – válaszol talán az elcsigázott szülő. De hiába: a gyerek nem tágít, ötletet (ami aztán persze nem jó, már volt, és szintén unalmas) vagy még inkább játszótársat keres. „Játssz szépen a testvéreddel!” – jön a következő elterelési kísérlet, de a kicsi nem és nem, neki épp az anyja, apja társasága kell.

Kölcsöngyerek visszajár

Ahogy nőnek a gyerekek, egyre többször merül fel, hogy nélkülük is pihenjünk pár napot a nyáron – vagy éppenséggel ők nyaraljanak a szüleik nélkül, más gyerekekkel, közösségben. Ha minden jól megy, a néhány napos-hetes különválás minden résztvevő számára változatosságot és felüdülést hoz. De vajon hogy tudjuk jól felmérni, mikor és mire érett már a kalandvágyó csemete?

Nem fog fájni?

 

– szegezi nekünk a kérdést a könnyes szemű apróság, midőn az elkerülhetetlen beavatkozásnak alávetjük. Nyár van. Szálka, szilánk, darázscsípés, kullancs – és a fertőzés megelőzésére gondosan beadott oltás –, kutyaharapás, s ki tudja, még hányféle kellemetlenség vár a kis kalandorra. A sérülést jó esetben házilag, súlyosabb esetben szaksegítséggel kell ellátni. És persze ott vannak a még nagyobb megpróbáltatások: egy-egy műtét, komolyabb betegség, ami bármikor előfordulhat. S amikor elérkezik a beavatkozás pillanata, amitől magunk is szorítást érzünk a gyomrunk tájékán, éppen akkor hangzik el a gyermek szájából a szülőpróbáló kérdés: „De ugye nem fog fájni?”

„Utálom a szentmisét!”

– robban ki a könnyes düh az ötéves Áronból, akit a vidéki nyaralás második vasárnapján ismét templomba vinnének a szülei. Otthon nem szokott ezzel gond lenni: a kisfiú szívesen vesz részt a gyerekekre szabott ünnepen hétről hétre. Figyel, jelen van, kérdez – és ha elfáradt, megkeresi a szüleit a hátsó sorokban, s az ölükben ülve gubbasztja végig a hátralévő időt, vagy körbejárja a templomot, „szenteket vadász” az üvegablakokon. A vendégeskedés az ismeretlen templomban azonban komoly csalódás volt számára. Nem látott ki a padból, nem értette a pap beszédét, s amikor türelmét vesztve kérdéseket kezdett feltenni az édesanyjának, egy zord néni az előttük lévő sorból rájuk szólt, és javasolta, hogy inkább menjenek ki a templom kertjébe. Áron ma nem akar ismét misére menni.