Felkészülő
Év vége felé egyre sűrűbben hangzik el ez az atyai intelem. Hol szemrehányóan („Más szülők nyilván több feladatot osztanak a gyerekre a közösből, te meg még ezt se vagy képes rendesen csinálni!”), hol figyelmeztetőleg („Ha ezt az egyet is rosszul végzed, megnézheted magad!”), esetleg korlátokat szabó célzattal („Ennyi idősen ne járasd máson az agyad!”).
A sokat, nyilván saját gyerekkorunkban is épp eleget hallott mondat két fontos kérdést vet fel.
– hördül fel a születésnapi kívánságlista láttán a békeszerető szülő, s a szekrény tetejére űzi a háztartásban fellelhető valamennyi műanyag hadiszerszámot. „Az én gyerekem ne játsszon agresszív játékot!” – fűzi hozzá magyarázatként. Vagy azt, hogy: „A halál nem játék, ne szokja meg, hogy következmények nélkül lövöldözhet, még ha csak játékból is!”
Felkészülő
– hangzik el minden vasárnap a felszólítás a szentmisében, és mi engedelmesen hajtjuk le a fejünket, elmélyíteni a megbánást, elhatározni a visszatérést. Körülöttünk sok-sok kisebb és nagyobb fej mozdul ugyanígy. Vajon a kisebbekében mi járhat az áhítatos csend alatt? Vajon mit tudnak kezdeni segítségünk nélkül a bűnbánattal, egyáltalán a bűn témájával, amellyel annyit foglalkozunk nagyböjt idején?
Általában azt, amiről úgy gondolják, hogy mi, felnőttek azt szeretnénk tőlük… Tehát először is csendesen és jól láthatóan utánozzák a gesztusainkat, elismétlik a szavainkat. Egy családi imákkal kellőképpen „jól tartott” ötéves rendkívül értelmesnek látszó mondatcsokrokat tud összeállítani bűnbánatról, megváltásról, kegyelemről és bűneink lemosásáról – természetesen anélkül, hogy e valóban nehéz és mély értelmű kifejezéseket értené. Az óvodáskor végéig nem is várhatjuk, hogy a gyerek ne azt tekintse a saját viselkedésében rossznak, amit szerinte a szülei annak tartanak. Az önálló lelkiismeret kialakulása ugyanis épp ekkortájt zajlik. „Majd anyu felírja nekem” – válaszolják gyakran még az iskolakezdés éveiben is az idejekorán első gyónáshoz járulók, ha arról firtatjuk őket, miféle bűnöket szándékoznak meggyónni.
– méltatlankodik az anyuka a nagycsoportos mellett, aki kerek szemekkel néz rá, miközben nyújtogatja felé a harminchármas lábacskáján lobogó tépőzárakat. „Úgy viselkedsz, mint egy óvodás!” – mérgelődik a fiús apa, amikor kiskamasz csemetéje hirtelen az ölébe furakodik a vacsoránál. „Ne gyerekeskedj már!” – dörren a kibillentésnek szánt méltatlankodás, ha a kamasz nyafogva fájlalja a hasát, mert fél az aznapi témazárótól.
– csattan fel az igazság megsértett kis harcosa a vacsoránál, midőn édesanyja zordan számon kéri egy társaságba nem illő kifejezését. „De hiszen te is azt mondtad a múltkor, hogy unod!” – szembesít kamasz gyermekünk saját korábbi véleményünkkel a most általa nyilvánosan kritizált programról. „Miért, ti is néztek ilyen filmeket!” – replikázik a tiltó szóra kicsi vagy nagy – és nekünk talán csak szüleink-nagyszüleink klasszikus műveltsége tűnik megfelelő mentőövnek: „Amit szabad Jupiternek…” Hiszen mi felnőttek vagyunk, ő pedig gyerek. Az más. Majd ha te is felnőtt leszel… a saját gyerekeddel… a saját lakásodban – soroljuk.
Felkészülő
– sziszegi egy feszült anyuka csinosan felöltöztetett leánykájának az első sorból. A kicsi izgatottan sorakozik a többiekkel, mindjárt bevonul a fényes színpadra, hogy előadja a megtanult karácsonyi versikét – és közben öntudatlanul tövig rágja a körmét apró ujjacskáin. A sziszegésre persze az egész első sor odafordul, és még éppen látják, ahogy a kislány zavartan elkapja a kezét a szájától…
Az ünnepi közegben még feszítőbbek az apróságok „rossz szokásai”, de a hétköznapokban sem kevesebb szégyenkezéssel vagy bosszúsággal éljük meg ezeket. Ne rágd a körmöd! Ne köhécselj már! Miért köszörülöd folyton a torkod? Ne szopd az ujjad! – szólunk rá minduntalan az óvodás-kisiskolás merengőkre, akik – ha épp nem koncentrálnak, hogy a kedvünkért ne tegyék – bizony gyakran adják át magukat valamelyik „rossz szokásnak” a sok közül. De valóban leszoktatást igénylő jelenségekről van szó? Tényleg az állandó figyelmeztetés, a rászólással érvényre juttatott tréning a megfelelő módszer a megszüntetésükre?
Felkészülő
Lassan belefutunk megint a télbe, a titkokat és rejtélyeket hozó decemberbe. Gyakran kérdezik ilyentájt a szülők: vajon meddig kell, meddig lehet fenntartani a mese illúzióját, mikor kell Mikulás-ügyben felvilágosítani a kicsiket. Jobb kezdetektől inkább Szent Miklós püspökről beszélni nekik, s lemondva a csillámporos bizsergésről kihagyni az éjszakai csizmatöltögetést?
Úgy tűnik, ez ügyben is úrrá tud lenni rajtunk az aggodalmaskodás. Féltjük a gyermeket a csalódástól, aggódunk, hogy a mesét és a hit csodáit egy kalap alá veszi majd, féltjük a hitelességünket, és ki tudja, még mit…
Felkészülő
– szegezi nekünk tágra nyílt szemmel, lélegzetét visszafojtva valamelyik gyerekünk a kérdést, és mi rémülten tudatosítjuk, hogy erre most válaszolnunk kell.
Halottak napja környékén „alacsonyabban szállnak” a nehéz kérdések életről és halálról, s amint arról korábban már többször szóltunk, négy-öt éves kortól kezdve a kisgyermek fogékonnyá válik ezekre a témákra. A fenti kérdés hallatán azonban minden hitelességre törekvő szülőnek elállhat a szava: hogyan lehetünk egyszerre őszinték és biztonságot adók?
