Felkészülő
Kérjük a Szentlelket, bontakoztassa ki szívünkben ajándékait! – halljuk és mondjuk a fohászt az új tanév elején, az új ne ki rugaszkodás előtt.
Felnőttként rengeteg gondolatot indíthat el bennünk ez a könyörgés. Telve van tartalommal, talán egy élet tapasztalatain alapuló reménnyel. És fel sem tűnik, hogy a mellettünk ücsörgő gyermek egy szót sem ért az egészből…
Felkészülő
– buggyan ki a felháborodás a már amúgy is erősen felpaprikázódott szülőből, midőn csemetéje a jól összeszedett nevelői dorgálás után megbánó hallgatatás helyett ellenvetést fogalmaz meg. „De hiszen a múltkor te is…” – kezdi talán a gyerek, nem sejtve, milyen erejű felháborodást vált majd ki e néhány dadogó szóval.
A gyermeki világkép sokáig megingathatatlanul őrzi a felnőtt igazságának felsőbbrendűségét. A kicsik szerint a felnőtteknek végső soron mindig igazuk van, mindig ők tudják jobban, és amit mondanak, az szent és megkérdőjelezhetetlen (lehet, hogy nem kellemes, de igaz voltához nem férhet kétség).
Felkészülő
De hiszen kicsi még, inkább játszania kellene! – sopánkodik a tanévkezdésre gondolva jó néhány aggódó szülő. Bizony, itt a szeptember, és ez sok kisgyermek számára jelenti egy új korszak nyitányát az eddigi óvodás élethez képest. Az iskola elkezdése nem csupán a napirendet és a gyerekszobát rendezi át, hanem alapvető változásokat hoz a gyermek (sőt az egész család) számára. Mostantól fontos szerepet fog játszani az életében a teljesítmény, a megmérettetés, az értékelés, és ez időnként valóban komoly megterhelést jelent majd a kis tanulónak.
Felkészülő
– teszi fel minden idők egyik legrettegettebb kérdését előbb-utóbb minden kisgyerek. Vagy egy másik nagyon hasonlót, amitől aztán zavarba jövünk, megbánjuk, hogy a gyerekszoba felé kanyarodtunk, és azt kívánjuk, bár az apja (anyja, nagyanyja…) vállalta volna a délutáni gyerekfelügyeletet.
Pedig az élet nagy kérdéseinek megtárgyalásához intim viszony, bizalmas légkör kell. A gyerekek sem bárkinek teszik fel a „rázós” kérdéseket: tőlünk remélik a választ, mert nekünk merik megmutatni a zavarukat is a témával kapcsolatban.
– csattan fel a gyermekpanasz, s az igazság kis harcosa feldúltan várja tőlünk a helyreigazítást. A nyár több lehetőséget kínál a más családokkal való közös tevékenységekre, és bizony ilyenkor nyilvánvalóvá válnak a különbségek is: nálunk mást szabad, mint a szomszédban, ők jobban vagy éppen kevésbé aggódnak, korlátoznak. A közelségben elkerülhetetlenek a súrlódások: ha mi fagyizunk, három másik család gyerekei fogják nyaggatni a szüleiket; ha ők fennmaradhatnak sötétedésig, akkor biztos, hogy a mieinket sem lehet majd korábban lefektetni.
Felkészülő
– méltatlankodik egy fáradt anyuka. „Annyit mondom neki, hogy az agresszió nem megoldás!” – kesereg egy másik. Mindkettejük gyerekei óvodáskorúak. Ezek azok az évek, amelyekben a kicsik már elég jól beszélnek ahhoz, hogy elvileg szavakkal is rendezni tudják a konfliktusaikat – ezért ezt el is várják tőlük, nem úgy, mint a másfél-kétéves kis dacosoktól –, mégis gyakran előfordul (fiúkkal többször, mint lányokkal), hogy úgy kijönnek a sodrukból, hogy meglepett szüleik már csak a kirobbant verekedésre érnek oda.
Felkészülő
– szögezi le beszélgetőpartnerem, midőn a család gyászával kapcsolatban ahhoz a kérdéshez érünk, hogy elviszik-e a legkisebbet a gyászszertartásra.
Határozottsága jelzi: tudja, mitől fél. Fél a gyermek kiszámíthatatlan reakcióitól ebben az érzelmileg megterhelő helyzetben – a váratlan kérdésektől („És akkor mit mondok…?”), a konvenciókkal nem törődő kicsi okozta zavartól a temetőben („Kínos lesz…”). Fél, hogy magyarázni kell: a halálról, a szomorúságról, amit érez, az élet végességéről, a saját hitéről („Még magamnak sem tudom megfogalmazni…”). És fél, hogy a gyerek a temetés és az ott síró felnőttek hatására maga is szomorú lesz, félni fog („És én felnőttként nem fogok tudni segíteni rajta…”).
Felkészülő
– hangzik el az ellentmondást nem tűrő végszó a szülő szájából, s egy ilyen dörgedelem után minden csemete tudja: nincs tovább alkudozás, nincs értelme nyafogni, a kérdés el van döntve.
Következetesség! – örül büszkén az eredménynek a szülő. Rugalmatlanság – sérelmezi gyakorta a (cseperedő) gyermek. Hol van az igazság?
Bizonnyal hol itt, hol ott. Minden szülő ismeri az utolsó utáni, legeslegutolsó engedményt követő újabb alkudozás kínját, s ilyenkor bizonnyal azt kívánja: bár ragaszkodott volna már korábban az eredeti elképzeléséhez, hiszen a hisztit a lazább szabályozással sem lehetett végül elkerülni.
