A gyerekek gyakran próbálgatják a határokat, tesztelik, meddig mehetnek el, mennyi rugalmasság van a rendszerben. Örülnek az engedményeknek, a kihízelgett többletnek, ugyanakkor – és ezt konfliktuskerülő nevelőként is jó tudatosítanunk magunkban – nagyon vágynak arra, hogy szilárd, biztonságos határokat mutassunk nekik. Az a világ, ahol bármi megtörténhet, amit egy kisgyerek (vagy akár egy kamasz) szeszélyes képzelete megenged, nagyon veszélyes hely. Ott nincs védettség, nincs kiszámíthatóság, csak hirtelen feléledő és megfékezhetetlen indulatok vannak. A jól kijelölt határoknak ellenben neki lehet feszülni, talán olykor még egy kicsit mozdítani is lehet rajtuk, de tudható, hogy hol vannak, s így nem kell tartani a kiszámíthatatlantól, mert megvédenek.
Ám a gyerekek növekedésével egyre gyakrabban adódnak olyan helyzetek, amelyekben nekik maguknak is vannak elképzeléseik, vágyaik az események alakulásával kapcsolatban. Apa már indulna a vendégségből, de a kicsik épp egy izgalmas parti utolsó perceinél járnak. „Csak még öt percet…!” A meccsnek épp kilenckor lesz vége, a legizgalmasabb utolsó percekről nem akar egyedüliként eljönni a fiú. „Hadd legyen kivételesen fél tíz…!”
Kompromisszumot kötni, a másik szempontjaira tekintettel lenni nem a következetlenség jele. Ha józanul mérlegelünk, ha meghalljuk serdülő vagy akár óvodás gyermekünk érveit és elképzeléseit, nem kell attól tartanunk, hogy a következőkben gyengébb pozícióból indulunk a határszabásban. A kisgyerek így tanulja meg, hogy lehet saját véleménye, és van is értelme kifejezni azt, hiszen figyelembe veszik – a realitás adta korlátok között. A kamasz pedig megtanulja logikusan előadni az elképzeléseit, és megéli, hogy azokkal hatással van az események folyására: a szülei nem hirtelen szeszélyből, hanem alapos megfontolás után hozzák meg a döntéseiket. Megéri párbeszédet kezdeményeznie, mert annak egy minden fontos szempontot figyelembe vevő döntés lesz az eredménye.
Ha valamiben, ebben érdemes igazán következetesnek lenni.
