„…már sokan megkísérelték rendben elbeszélni”, mi is történik a szentmisén. Mi újat mondhat még egy szerző ebben a témában? Például Timothy Radcliffe domonkos szerzetes, aki Canterbury érsekének felkérésére írta meg könyvét a katolikus liturgiáról. Miért járjunk misére? című munkája előre sejteti írója szándékát: megindokolja, miért is kell a híveknek minden vasárnap az oltár előtt összegyűlniük.
A budapesti Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont hetedikes diákjai osztálykirándulásukon a Felvidéket járták be. A Felvidék leghíresebb temploma, a kassai Szent Erzsébet- dóm (képünkön) a felebaráti szeretet magyar szentjének alakját őrzi, aki határokat átívelő szeretettel fordult mindenki felé. A szent nő szellemi örökségét követtük nyomon, amikor a bátkai magyar iskolások számára játékokat vittünk, hogy ők is anyanyelvükön tudják építeni a köztük lévő közösséget. A bányavárosok bebarangolásával a másokért végzett értelmes munka eredményét csodálhattuk meg. Lőcsén a városháza körbejárásakor a felelős társadalmi kapcsolatok kialakításáról beszélgettünk. A Magas-Tátrában, Ótátrafüreden pedig a teremtett világ gyönyörűsége töltött el mindannyiunkat hálával az Úristen iránt. Köszönjük az együtt töltött időt!
G. N.
Hosszú a lista, amely a mai magyar társadalom nehézségeit sorolja, talán véget sem ér. A gazdasági krízis, a politikai acsarkodás, az emberi minőség csökkenése vagy az értékek értéktelenedése – kár is belekezdeni, untig hallhatók az általános válság tünetei. Az egyházak, a keresztények, de a teológusok sem tűnnek ugyanakkor kifejezetten aktívnak sem e jelenségek elemzésében, sem abban, hogy hitük és tudományuk kincseiből a megértés és a megoldás számára régit és újat hozzanak elő. Joggal hivatkozhatunk arra, hogy évtizedeken keresztül nem beszélhetett nyíltan a keresztény ember vagy közösség az egyháznak vagy magának az evangéliumnak a szociális tanításáról.
Az Egy bohém festő Budapesten, Berlinben és Párizsban című kiállítás különleges élményt nyújt a művészetrajongóknak.
A XX. század eleje a modernizmus kora, a mindenáron újat akarás időszaka, a művészet sorsfordulója, ahogy egykori egyetemi tanárom, Németh Lajos professzor nevezte e korszakot. Szakítás mindennel, ami a régmúltra emlékeztet, az akkorra már kiüresedett akadémizmussal, a „porosnak” nevezett múzeumi művészettel. Az 1909-ben megjelent futurista kiáltvány első mondata azt hirdeti, hogy egy versenyautó szebb, mint a Szamothrakéi Niké. Ez az új idők szele, innen már nincs megállás – Picasso Avignoni kisasszonyok című képe sem a hagyományosan elfogadott szépségről szól. Az analitikus kubizmus, a konstruktivizmus a tárgyi és az élővilág belső szerkezetét kutatja – apró kis síkokra, négyzetekre, háromszögekre bontott geometrikus formák jelennek meg a modern művészet horizontján.
Kisebbfajta sokként érte a rajongók táborát, amikor tavaly megtudták: vége az 1980 nyarán indult, azóta hagyománnyá vált diósgyőri Kaláka Fesztiválok sorának. A csakugyan letaglózó hírbe azért vigaszt lopott, amikor kiderült, „csak” arról van szó, hogy a hajdan (többek közt a magyar királynék nyaralóhelyeként) daliásabb időket is látott és most felújítás, újraépítés előtt álló vár romjai között a megzenésített versek s a népzene szerelmesei többé már nem csodálhatják meg a Bükk koszorújában búcsúzó nap szépségét. Az már 2011 nyarán sem volt kérdéses, hogy a Kaláka Fesztiváloknak folytatódniuk kell. Némi mérlegelés után hamarosan az is kiderült, hol: Egerben.
zárt téglalap-szeme mögül is
fekete figyelemmel követ
delejes gépállat hallgatása
egyetlen gombnyomásra
észrevétlen vizuális nyakörvet
akaszt bénult tekintetemre
ahogy felvillan a képcső-agykéreg
1.
feszül a felhőtlen remegő hártya-ég
fakítja kékjét a tomboló nap
szikrázik színe ölébe a tónak
s a szemidegen zöld árnya ég
így emészti magát ez a hónap
s nem tudni mi marad belőle még
a percek füstölgő fehér ólak
s nincs menedék a lemaradóknak
valaki kifutott idejéből épp
a szédült tudatban rosszul rögzül egy kép
mi a hőségtől a gyermekkorból kiolvadt:
átlát rajtunk a láthatatlan holnap
E héten javában zajlanak a Fischer Ádám karmester nevével fémjelzett Budapesti Wagner-napok, most éppen a Ring estéi, ahogy ilyenkor mindig, élvonalbeli „bayreuthi” vendégművészekkel. Az idei fesztivál újdonsága a Tannhäuser volt: június 3-án ez nyitotta, 19-én pedig ez zárja majd a programsorozatot.
Matthias Oldag nem elégedett meg a fél-szcenírozott formával, egyszerű vonalvezetésű, ám lényegében „teljes értékű” opera-előadást rendezett a Művészetek Palotájában; stilizált díszletekkel, közérthető, „kortárs” szimbólumokkal, tévékamerával, vetítéssel… Tannhäuser (Robert Dean Smith) mintha újjá- vagy ismét a világra születne, amikor leszaggatja a Vénusz-barlangra utaló „védőburok” vászonfalait. Megcsömörlött, másra vágyik.