Hegyen

Kő és fa is jelképpé válik, a világot alkotó anyag-dimenziók szellemi tartalmává. Az alkony-hajlatban ott az a bükkfatörzs. Már csak a darabja, láncfűrész nyesett bele, de elakadt. A lávakőben, amely a növekedés során a törzsbe gyűrte magát, vagy a törzs fogta körül gyűrűivel. Furcsa nász, a teremtés egységének bizonyítéka. Magammal vinném a fát, a követ, de kevés az erő fölemelni, és kicsi a hátizsák. Marad – lávakockák „játékos darabja” alatt tusakodni az idővel. Az időtlen. Hiszen hány millió éve él ez a kő, s a fa is megélhette, amikor még a XVIII. századot írták.

Ennyi mozdulatlan komolyságban két kislány unokám kacagása-csengése a madárének. A dallam, amely embert és természetet összeköt: „Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája…”


A hegyekben könnyebben leszökken a higanyszál, s a napveréstől óvott helyeken akár négy-öt fok a különbség. De hát a kicsik már az izzó galagonyát éneklik, jóllehet még a felhőt leső Katóka sem marad el – déli fényben.


Az egyik megszólal: – Papa, milyen furcsa, még sohasem láttam egyszerre az égen a napocskát meg a holdat. Ott vannak.


Igen, az újhold és a hegy mögé csusszanó aranytallér. Fények susogó üzenetében az élet szebbik részlete. „Luc-csemete zöldell / valahol az erdőn, / rózsabokor áll egy / kertben valahol.” Csupa térnélküliség, virágzás, reménykedv és – szomorúság. Ahogyan mindig, ha a fény és az árnyék találkozik. A természet mindenesetre nem az én képzetem, ahogyan Schopenhauer gondolta. Inkább a tóra hajló kék virág fényes levele és a víz érintő találkozása. Újabb elem(ek) jelképe(i) s a mozgáséi, amelyek gyűrűt vetnek a vízen.


– Papa, mikor érünk haza? – így a másik. A kezemet fogják, de csak néhány pillanatig. Virágért hajolnak, faháncsért, tört ágért. – Ez a krumplihámozó, ez a kulcs. És az ajtó? Látod, ott – feleli a négyéves, és az erdő aljára mutat, az irtásra, ahonnan tovább a fák mintha valóban házat alkotnának. – A királyfi palotája! Tapsol, és messzi visz hangján gyermekkorom ösvényére. Hirtelen nehéz lesz minden: a hátizsák, a göcsörtös bot, s itt, belül az az időnként már rendetlenkedő húsdarab, amelyről azt mondják: szív…


A nyíláson át ellátok egykori falumba, a templomig, temetőig, ahol apám és anyám nyugszik. Még emlékszem a keskeny útra is, amely onnan – hány évtizede? – ide, föl vezetett, és plébánosom járt elöl a hegymászásban.

Rájövök: emlékek szakadatlan záporában, amikor minden elnehezül, egyetlen feloldó erő marad csupán: a ki nem mondott szereteté.
 


A kicsik már alusznak, feleségem mellettük. A holdverte ajtóban állok, s kedves költőm sorait dudorászom: Egy ős gyermekdalt döngicsél / a víz, de únja már az éj, / a csengő égi kék, az vonzza őt, / azt kedveli, az illanó időt. / S álmos patakok puha medreiken / tovább duruzsolnak azért szeliden / a napról, / az elpihenő mai napról.