Halott indián

– Meghalt? – lép fölé egy fiatalember, aztán gátlás nélkül bökdösni kezdi a lábával. – Ki ő? – kérdezi, de úgy, mintha járna neki ez az információ.

– Perui indián – mondjuk –, többet mi sem tudunk.



– Fent szokott zenélni a bolíviaiakkal, de ellopták a hangszerét – állítja egy bicebóca Blaha-lakó.
Egyre többen figyelnek föl ránk, de csak az „aluljáró népe”, a megalázottak és megszomorítottak. Körénk gyűlnek, zsinatolnak. Egyikük felkiált:

– De hiszen ez a Rózsahegyi Csabi!
Kételkedünk.

– Biztos benne, hogy ismeri? És hogy Rózsahegyi Csabának hívják?
A hangulat hirtelen ellenségessé válik. Egy pár agresszívan elküldene bennünket.

– Miért akarják mentővel elvitetni? Ha jólesik itt pihennie, miért ne tehetné?! Majd mi vigyázunk rá! – kiabálják. – Maguk azt sem tudják, kicsoda! Nekünk régi ismerősünk, Jani a neve. – Hé, Jani, kelj fel! – ébresztgetik.

– Az a legegyszerűbb, mentőt hívni – szítja valaki tovább a hangulatot –, hogy aztán harmincezerért kimossák a gyomrát.

– Nincs is baja, mindjárt felébred – mondja egy férfi, és nekiront: a cipője hegyével noszogatja, aztán felnyalábolja. – Ugye mondtam, már megy is tovább – néz ránk diadalmasan.
„Csak a halott indián jó indián.”
János (Csaba?) bizonytalanul áll, hunyorog, vörösek a szemei. Nem tudja, hol van.

– Jani, Jani, menj innét! El akarnak vitetni! – gyűlnek köré.

– Victor vágyok – mondja.
 
Fiatal mentős érkezik; számon kérő, goromba:

– Hogy képzelték, hogy mentőt hívnak?

– Tessék?! Nem beszélhet így! Fél óra hosszat hiába szólongattuk, és meg se mozdult. Kötelességünk volt.
A mentős nem is megy Victor közelébe.

– Úgy látom, semmi szükség rám itt. Nagyon ajánlom, hogy máskor ne hívjanak mentőt! – villog a szeme.

– Nem látja, milyen állapotban van? És ha pár lépés után elvágódik, és kitöri a nyakát?

– Nem kell segitseg – szólal meg Victor határozottan –, jol vagyok. Semmi nem lesz baj.

– Na, ezt akartam hallani – mondja a mentős. – Itt írják alá, hogy lemondják a mentést.
Nincs mit tenni, aláírjuk.

– Mi legyen most? Bevigyük egy szállóra? – kérdezzük Victort.

– Nem kell semmi, nem megyek szalora – válaszolja.

– Mi viszont nem hagyhatjuk itt. Bárki bánthatja, kirabolhatják… – próbáljuk meggyőzni. – Hagyjanak engem beket – mondja barátságtalanul, és elindul. – Tétova lépteit látva követjük. Többször is megismétli, hogy hagyjuk békén. Nem hagyjuk. Felbotorkál a lépcsőn.

Büszke indián, de még a háta is csupa bánat. Ahogyan „menekül”, hirtelen meglátom benne a gyámoltalan gyermeket, akit indián anyukája egykor boldogságra, győzelemre szült. És aki talán nemsokára egy budapesti aluljáróban végzi majd.

– Jó, ha nem akarja, nem kényszerítjük. Találjunk magának együtt egy csendes zugot, ahol kialudhatja magát. Adunk szivacsot, takarót.

Victor egy ház fala mellett leroskad. Aludni, aludni újra, csak erre vágyik.
Lekuporodik. Betakargatjuk, kinyitunk neki egy konzervet.

Ez az a pillanat, amikor valami átkattan benne, és minden átmenet nélkül megnyílik, bizalmába fogad bennünket. Dőlni kezdenek belőle a szavak:

– A mento nem jo nekem. Múltkor is bántottak. Budosbogárnak csúfoltak, és megvertek – panaszolja.
Szegény kicsi Victor! Hogyhogy ennyire egyedül maradtál? Mit tehetnénk érted, mit tehetnél magadért?
Régi boldogságáról, „telepitomérnoki” és zenészéveiről, házasságáról, gyermekeiről beszél. A gondtalan időszakról, amikor egy szállodai együttesben zenélt Peruban, aztán amikor mobilcégek hálózatainak kiépítésében vett részt Magyarországon. Az elsüllyedt, semmibe tűnt, „tán sosem volt” múltról.

– Higgyek el, ma is szeretjuk egymást a feleségemmel, de a kapcsolat már egyszeruen nem mukodik. Nagyon szomoru vagyok – mondja. De aztán kis hallgatás után, mintha József Attila Altatóját kezdené dúdolni magának, így folytatja:

– Veszek új pánsípot, és megint zenelni fogok, szépen oltozom, ágyban alszom majd. Újra mernok leszek, rendbe hozom az eletemet. Higgyek el! – fogadkozik.

– Bárcsak te el tudnád hinni – fohászkodunk, miközben elalszik.

– Bárcsak olyan lehetnél, mint gyermekkorunk hősei: legyőzhetetlen indián, akin a halál sem fog.