Utazás „Emlékföldre”


Matay Györgyivel, a kiállítás rendezőjével sétálunk a tárlók között. 1911-ig tekintünk vissza, amikor a Hengermalom utca 66. szám alatti barakkiskolában megkezdődött a tanítás. Az elemi szintű oktatás mellett háztartási és háziipari ismereteket tanítottak. Nyolc barakkban, öt tanteremben, hat osztályban, tíz pedagógus százhatvannégy gyerekkel foglalkozott Zsadányi Ferenc igazgató vezetésével. A háborús években egyre kevesebben jártak iskolába a környező nyomortelepről, s a tűzvész sem kímélte az épületeket. A barakkiskola pecséttel ellátott hímzésgyűjteményét is bemutatjuk a látogatóknak – vezet az egyik tárlóhoz a tanárnő. „Székesfővárosi Községi Elemi Népiskola Budapest, Hengermalom u. 66.” – olvasom a korabeli pecsétet. A mappát lapozgatva szebbnél szebb minták tűnnek fel szemem előtt.



A két világháború között az állam utakat épített a környéken, közművesítette a területet, s lakásépítésbe kezdett – folytatja vezetőm. A barakképületeket lebontották. Nemhiába magyartanár Matay Györgyi, mert Fejes Endre Rozsdatemető című regényét idézi, amelyben az író érzékletesen szemlélteti a szegények kétségbeesését: „A barakktelepet 1936. október elején kezdték lebontani, tizennégy napot adtak a költözésre. Az asszonyok sírtak, a férfiak csoportokba verődve tárgyalták a szerencsétlenséget. A rendőrök kettesével járkáltak a sikátorok között.”



A körzet 1935-ben kapta meg a ma ismert épületet, ahol elemi iskola és óvoda működött. A második világháború alatt kórházat rendeztek be az intézményben, a tornateremben a németek lovakat tartottak. Az ötvenes években tantermekkel, szertárakkal, konyhával, ebédlővel, műhellyel bővült az iskola.

Ez a kiállítás – mutat körbe az osztályteremben a tanárnő – összefogással valósult meg.

Pályázati támogatással, szülői, pedagógusi hozzájárulással, szertárakból, családi ládafiákból, padlásokról, néha a véletlen segítségével sikerült összegyűjteni a kiállított gazdag anyagot. „Szinte minden tárgyról szó esett a magyarórákon. A gyerekek ezek között az iskolai emlékek között élnek” – mondja, miközben a szünetben besettenkedő két diákja saját termetéhez próbálja a múlt század harmincas éveinek hétköznapi ruhaviseletét. „Csak át kell lépni a küszöböt, s varázspálca nélkül is visszatérhetünk a múltba” – fogalmazzák meg egyszerűen az átélt élményt. A kisdiákok kézen fogva vezetik be szüleiket, nagyszüleiket – mint ahogy egyikük megfogalmazta – erre az „Emlékföldre”, mert rájuk különleges kaland vár e falak között. A tárgyak mögött feltárul egy másik, a fiatalságukat felidéző tágas világ, ahol gondolatban elkalandozhatnak a feltörő emlékek útvesztőjében. A kémiai, fizikai, biológiai szemléltetőeszközök ma már múzeumi tárgyak, a cserkész- és úttörőtáborok kondérjai közös főzések illatát, a tábortüzek melegét hordozzák. Hála a családi emlékezetnek, számos személyes holmival is találkozunk a tárlaton. Megismerhetjük Orbán Fanni nagymamájának jellegzetes hajpántját, amint a korabeli fényképen a kisdiák hajfonatát díszíti, s a fénykép mellett, több nemzedéknyi távolságból az eredeti darabot. Beleolvashatunk Fejes Dávid édesanyjának őrsi naplójába, megcsodálhatjuk Ilonka néni gyönyörű zsinórírását, Lánczi Zsuzsi apukájának fából készült tolltartóját, s a takarékosság jegyében készült újságpapír füzetet, amelyben a betűvetést gyakorolhatták a tanulók.



Nem szabad elfeledkeznünk a titokzatos történetekről, legendákról sem – figyelmeztet a tanárnő. Ilyen például a földszint előterének falába 1969-ben elrejtett üzenet, amit csak 2019-ben szabad kinyitni. Ilyen a tornatermi freskó legendája is: az iskola idősebb tanárainak emlékezete szerint a tornaterem fehérre meszelt falán, a kosárlabdapalánk mögött valamikor egy kép volt. A sgraffito feltárására 1989 után nyílt lehetőség, amikor kiderült, hogy az Márton Ferenc festőművésznek az 1930-as évekből származó alkotása. A festmény kisfiúkat és kislányokat ábrázolt az angyalos magyar címerrel, középen egy drapérián a Magyar Hiszekegy soraival. A képet a Rákosi-korszakban átfestették, a gyerekek nyakára kisdobos- és úttörőnyakkendő került, az angyalok tanító nénikké változtak, a drapériából iskolai tábla lett, amire a Szózat sorait írták, a történelmi magyar címert pedig eltüntették. Ez a változat a hetvenes évek elejéig díszítette a falat, amíg az egészet le nem meszelték, s bele nem szerelték a kosárlabdapalánkot. A restaurálás során az eredeti freskót Vörösmarty soraival állították helyre. Időközben az is kiderült, hogy az iskola bejáratánál lévő szoborcsoportot is Márton László készítette.

Mint azt Simonné Steigerwald Éva igazgatónőtől megtudom, az angol–német tagozatos iskola hat évvel ezelőtt vette fel Domokos Pál Péter nevét. Személyében olyan embert találtak, akinek munkásságát, a magyarság ügye iránti elhivatottságát példaként állíthatják az ifjúság elé. Tiszteletére minden évben emlékhetet tartanak, amikor megkoszorúzzák budafoki házát, s elzarándokolnak sírjához is. A pedagógusok fontosnak tartják a hagyományok megismertetését, ápolását, ennek érdekében vetélkedőket szerveznek a csángó s a székely népcsoport életéről, kézműves foglalkozásokon, szakkörökön elkészítik használati tárgyaikat, felidézik dalaikat, táncaikat.

Akár a százéves iskola hitvallása is lehetne az a pár sor, amit a kiállítás tájékoztatójában olvasok: „Jól tudjuk, hogy a minket körülvevő falak, tárgyak üzenetet hordoznak, hangulatukkal, kisugárzásukkal hatnak ránk. Nem mindegy, hogy egy iskolában milyen tárgyi környezet veszi körül a gyermekeket, milyen az az épület, amelyben nap mint nap mozognak. A Domokos Pál Péter Iskola épületében Márton Ferenc és Csoma Gergely művészi alkotásaikon keresztül hatnak az ide betérő gyermekekre és felnőttekre. Erősítve ezzel azt a szellemiséget, amelyben érték nemzeti múltunk és hagyományaink megismerése, hogy életünket a mai világban ezzel is gazdagabbá és teljesebbé tegyük.” Úgy legyen!


Fotók: Cser István