Könyvespolcra
Budapesten voltam kispap, amikor a prefektusunk egy alkalommal olyan előadót hívott meg, akinek a személyisége és mondatai sokunkban mély, kitörölhetetlen nyomot hagytak. Ez a pap Fila Lajos atya volt. Lenyűgözött, ahogyan egész lényével pap volt. S a lényeglátása, eredetisége, gondolkodásának mélysége, és az a magabiztosság, amellyel kifejtette a katolikus hitet.
Könyvespolcra
Adamik Tamás munkásságával először az Apokrif iratok kiadásánál találkoztam, kiváló előadói képességeiről pedig a Magyar Patrisztikai Társaság konferenciáin győződhettem meg. Mivel „évtizedek óta a világ legvallásosabb népének, a rómainak a nyelvét és kultúráját” oktatja, most a Szent István Társulat felkérésére összegyűjtötte azokat a tanulmányait, amelyek a vallás témakörébe tartoznak. Az itt közölt dolgozatok nagy időszakaszt ölelnek át: a Róma alapítását megelőző kortól – mint a Lupercalia-ünnepről írt értekezés – egészen Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály koráig ívelnek.
A szerző – egyebek mellett – a következő kérdéseket firtatja a Vallás a pogány irodalomban című fejezet tanulmányaiban: Milyen hasonlóság van Cicero emberi méltóságról alkotott fogalma és a Teremtés könyve között? Vajon Catullus az irgalom kifejezést Platóntól, vagy inkább a Zsoltárok könyve görög nyelvű fordításából (Septuaginta) vette át? A válaszok túlmutatnak az „egyszerű” filológiai megállapításokon, hisz fontos szellemtörténeti következtetéseket is levonhatunk belőlük.
Ha Balaton, akkor számomra Tihany, ezért újra és újra visszavágyom a félszigetre. Természetesen pusztán személyes okok vezérelnek – elsősorban a gyerekkori családi nyaralás emléke. De az vesse rám az első követ, akinek nincs egy olyan hely a világon, amelyhez megmagyarázhatatlan szálak kötik.
Parallax – nézetek kora
A műfaj születése a népek keveredésével kezdődött. Az amerikai ültetvényekre milliószám telepítettek afrikai rabszolgákat, akik jórészt zárt kolóniákban dolgoztak – a munkajog teljes figyelmen kívül hagyása mellett. Bár a rabszolgák sanyarú sorsáról számos kegyetlen történet maradt fenn, ezek többségükben a regényírók fantáziájának köszönhetők. A gazdák ugyanis jól tudták, hogy számukra az a legelőnyösebb, ha rabszolgáikat nemcsak kizsákmányolják, de egyúttal óvják is, hiszen az utánpótlás drága, a képzetlenség és a lázadás pedig gazdaságilag is hátrányos. Részben ezért, részben pedig a keresztény kötelesség okán, ám nem kevésbé a feketékről terjengő babonás hiedelmek miatt a fehér gazdák engedték, hogy napszámosaik részt vegyenek az istentiszteleteken. Ezeken az Európából hozott, zsoltáralapú énekek játszották a főszerepet, és persze az életállapot elfogadtatását célzó igehirdetések.
Az utcákon és a vízen nyüzsgés, embertömeg, a kicsiny éttermek, a trattoriák folyamatosan telítettek, üzletek, árusok, kínálat, mindenféle nyelv hangzik, s a jelzések valami egyszerű nemzetköziségében igyekszik egyik ember megérteni a másikat, nem kell nagyon erőlködni, a szabályok és jelentések pontosak, leszűkültek: enni, inni, látni, jönni-menni, venni… – lüktet a tömeg. A Szent Márk-székesegyháznál és a dózsepalota előtt reménytelenül hosszú sor, de a legtöbben kitartanak, hiszen látni kell, látni, amitől Velence később elmesélhető, az úti célok közül kipipálható élménnyé válik.
Velence mégis üres, halott város. Velence a mai Európa jelképe: múltja van, fényes, nagyszerű, csillogó múltja – de jelene nincs, és még kevésbé jövője. Velence hatalmas, szabadtéri múzeum, a Canal Grande, a nagy csatorna és ezer elágazása (ez persze túlzás, százhetvenet tartanak számon) a fényes palotákkal, odébb évszázadok során egymáshoz ragasztott, kopott falú házakkal olyan, mint a rovargyűjtemény: a „kötelező” látnivalók gombostűvel felszúrva egymás mellett. Lakosságát a Velencei Köztársaság fénykorában (tehát valamikor a középkorban) kétszázezerre tették, ma alig több mint hatvanezer az állandó lakók száma. Múzeumban nem is igen van helye a mindennapi szatyorral cipekedőknek, akik nem Velencében jönnek-mennek, s végzik a dolgukat, főzik a tésztát vacsorára, hanem egyszerűen csak otthon vannak. Velencét szinte észre sem veszik.
Ha egyszer éppen elég tiszta lesz hozzá az elméd,
és veszed a bátorságot, hogy megkérdezd tőlem,
miért bántottalak annyit,
ha dühömben, mért voltam dühös,
s ha azért, mert félreneveltek,
miért hagytam, hogy főleg az neveljen
a legdöntőbb éveidben,
Van olyan nap, amikor érzed is,
hogy működik.
Időben kelsz,
nem késel el,
átlátod, mit kell tenned,
és teszed,
de nem veszel el a részletekben,
rejteken;
A Mária Rádió népzenei pályázatot hirdet népi zenekarok, szólóénekesek, népdalkörök és a katolikus gitáros mozgalom képviselői számára.
A pályázat célja a magyar keresztény hagyomány értékeinek bemutatása. Szeretnénk elősegíteni, hogy népzenét művelő testvéreink a maguk tudását, ismereteit az evangelizáció szolgálatába állítsák. Szeretnénk, ha a katolikus gitáros mozgalom képviselői megismernék és munkájuk során felhasználnák a népzenei hagyomány értékeit. Így a zenével szolgálók és a hívek is teljesebben élhetik meg magyarságukat és kereszténységüket.
A pályázati anyagokat augusztus 1-jéig várjuk. A beérkezett pályaműveket szakmai zsűri bírálja el: Sebestyénné Farkas Ilona, Havasréti Pál, Székely János püspök.
A díjazottak az eredményhirdetéskor sorra kerülő gálán a Téka és a Vujicsics Együttes, valamint Vedres Csaba és Gyermán Júlia közreműködésével megtartott ünnepi koncerten ismertethetik meg az érdeklődőkkel munkájukat, valamint bemutathatják szerzeményeiket, közösségeiket, együttesüket a Mária Rádió műsorában.
(További részletek a következő linken érhetők el: mariaradio.hu/nepzeneipalyazat)