Az asztalos útja
József leporolta magáról a kötényére rakódott port, levetette, s a műhely falára akasztotta. Nem ért még véget a munkaidő – de hiszen a maga számára határozta meg, meddig veszi kézbe a szerszámokat, sokszor későig, míg annyira be nem sötétedett, hogy már nem látta a gyalulatlan deszkákat. Leginkább asztalokat szeretett készíteni, súlyos, nagy asztalokat, melyeket körülülhetnek a családok. Nézd, mondta minden alkalommal Máriának, ha lakótelepi konyhát láttak, ennél a keskeny asztalnál az emberek nem tudnak egymás szemébe nézni. Olyan, mint az istállóban a vályú… – s hozzátette: ő nem ilyet szereűtne, hanem amelyhez hozzáférhet mindenki, az asztalfőn az apa ül, aztán a felesége, s a gyerekek. Mondták is rá, ugyan, József, te olyan idejétmúlt ember vagy. A mai világban ez már másként dívik!
Másként? – nézett József hosszan, meggondoltan, lesöpörte tenyeréről a fűrészport, s elindult. – Hová mész? – kérdezte Mária, aki a konyhában tett-vett.
– Járok egyet a városban – válaszolta József; Mária egy pillanatig arra gondolt, talán valami külön útja lehet a férjének, de máris elhessegette: annyit dolgozik szegény, olykor neki is szüksége lehet egy kis pihenésre.