A világ jövője Rióból nézve

2002-ben Johannesburgban megállapítván a világ helyzetének romlását és megerősítvén a Rióban elfogadott célokat, konkrét megvalósítási tervet dolgoztak ki és fogadtak el. Június 20–22-én újra Rio de Janeiróban gyűltek össze a világ vezetői sok tízezer résztvevővel együtt, hogy megválaszolhassák a hogyan tovább? kérdését, és közfelkiáltással elfogadják a Jövő, amit akarunk címet viselő dokumentumot. Az ENSZ-tagállamok nagy részének – köztük a fejlődő (például Brazília, Kína) és a fejlett világok (kivétel az USA, az Egyesült Királyság, Németország és Oroszország) – legmagasabb szintű vezetői jelentek meg a találkozón. Magyarország államfői szinten képviseltette magát.

A nemzetközi általános légkör egyáltalán nem segíti a húsz évvel ezelőtti riói találkozóhoz méltó, ahhoz hasonló hatású eredményeket adó ENSZ rendkívüli közgyűlés megrendezését. Elemzők azt mondják, a világválság nem kedvez a fenntarthatósági kérdések megoldására irányuló nemzetközi erőfeszítéseknek. Pedig a GEO 5, azaz az ötödik Globális Környezeti Kitekintés fejezetcímei – a szegénység elleni küzdelem, az egészséges vízhez, élelemhez és gyógyításhoz való hozzáférés joga, a törékeny ökológiai rendszerek (tengerek, erdők, talajok) védelme, a környezeti szennyezések, katasztrófák csökkentése és következményeinek enyhítése, a természeti erőforrások kizsákmányolása – bizonyítják, hogy éppen a válságnak kellett volna ráébresztenie a világ politikai elitjét felelősségükre és arra, hogy hamarosan késő lesz intézkedni!

Komolyan vehető – jogilag kötelező és ratifikációhoz kötött – és bárminemű pénzügyi kötelezettséggel járó nemzetközi megállapodást az euró válságában, illetve az USA elnökválasztás előtti időszakában nem várhattunk. Sem a színes érdekskálán mozgó fejlődő országok vezette hetvenhetek csoportja (G77), sem a nagy vezető államok nem kívántak belemenni környezeti vagy társadalmi okú, külső kötelezettséget kikényszerítő szabályokat tartalmazó megállapodásokba. Márpedig a lassan visszafordíthatatlanul káros folyamatok megállítására ma egyre nagyobb szüksége lenne a világnak.

A Jövő, amit akarunk című dokumentumban olvashatjuk, mit nem tettünk meg az elmúlt húsz esztendőben. A szöveg ugyanakkor arról a jövőről is szól, amelyben már gyermekeink, unokáink érdekeltek. Éppen ezért nem örökösen csak az egyeztető körökben gondolkozva, hezitálva kellene dönteni a világ sorsát befolyásoló kérdésekről. Ismerjük az indián mondást: A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön!