Cseh Ta­más­ra em­lé­ke­zünk (1999)

Min­den kor­szak­hoz tar­toz­nak mű­vek, ar­cok, fil­mek. A XX. szá­zad­hoz még hoz­zá kell ten­nünk mind­ezek­hez a ze­nét is. Amit ha meg­hal­lunk — mint Proust re­gé­nyé­ben a sü­te­mény­től —, ga­ran­tál­tan fel­buk­kan ben­nünk éle­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­sza, akár jó em­lé­ke­ink van­nak ró­la, akár nem. Szá­mom­ra a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­já­nak hang­ja Cseh Ta­má­sé. S bár ha­lá­lá­ig dol­go­zott — több mint hat­van le­mez­nek volt köz­re­mű­kö­dő­je —, ha meg­hal­lom va­la­hol, vis­­sza­re­pít ab­ba az idő­be, ami­kor a Mű­csar­nok vagy ép­pen a Front­át­vo­nu­lás cí­mű le­me­ze meg­je­lent. Élet­mű­vé­re nem ra­kó­dott rá a po­li­ti­ka, ta­lán azért, mert ösz­tö­nö­sen tá­vol­sá­got tar­tott min­den­től, ami szen­­nyes. Ezért is von­zot­ta az in­di­á­nok — ta­lán kis­sé ide­a­li­zált — vi­lá­ga. Ma len­ne hat­van­ki­lenc éves.

Fran­cia film­víg­já­ték (2003)

Örök­zöl­den há­lás fel­ál­lás, ha két egé­szen el­té­rő ka­rak­ter kö­zös ka­land­jai s ezek so­rán vé­get nem érő súr­ló­dá­sa­ik biz­to­sít­ják egy tör­té­net ko­mi­ku­mát. Már­pe­dig je­len eset­ben a két fő­sze­rep­lő — Gérard Depardieu és Jean Reno — ál­tal meg­for­mált fi­gu­rák meg­le­he­tő­sen ösz­­sze­fér­he­tet­le­nek. Előb­bi Quentin, a fél­nó­tás, me­leg­szí­vű, vér­lá­zí­tó­an bő­be­szé­dű, nem mel­les­leg ön­fe­led­ten bru­tá­lis ere­jű pi­ti bű­nö­ző, utób­bi pe­dig Ruby, a fi­lo­zo­fi­kus haj­la­mú nagy­me­nő, aki lé­nye­ge­sen zár­kó­zot­tabb egyé­ni­sé­gű cél­sze­mé­lye a rend­őri szer­vek­nek. Nos, őket te­re­li egy cel­lá­ba a sors, a bör­tön­ből ki­fe­lé pe­dig a sors­nak be­se­gí­tő Quentin, aki meg­szer­ve­zi olaj­ra lé­pé­sü­ket. In­nen­től a me­ne­kü­lés fel­kí­nál­ta kép­te­len hely­ze­tek szer­ve­zik a re­kesz­iz­mok el­le­ni tá­ma­dást, bő­sé­ges al­kal­mat aján­dé­koz­va a két szí­nész­nek, hogy lu­bic­kol­ja­nak sze­re­pük­ben. Meg­szöksz — és meg­szoksz?

Két mű­sor

Ma es­te két­szer, két­fé­le­kép­pen is ta­lál­koz­ha­tunk a szí­né­szi és po­li­ti­kai ér­te­lem­ben egy­aránt je­len­tős Ma­jor Ta­más­sal. Az el­ső mű­sor cí­me A ven­dég: Ma­jor Ta­más, és 1969-ben ké­szült. Hor­váth Ádám, a ren­de­ző an­nak ide­jén így nyi­lat­ko­zott ró­la a Film Szín­ház Mu­zsi­ká­nak: „Ma­jor Ta­más és Abody Bé­la kö­zött négy órán ke­resz­tül tar­tott az ér­de­kes szó­pár­baj; mind­ezt rög­zí­tet­tük, és eb­ből ké­szült az egy­órás vég­le­ges mű­sor. Azt a kér­dést tet­te fel a be­szél­ge­tés kez­de­te­kor Abody Bé­la, hogy a sok­ar­cú Ma­jor kö­zül me­lyik­hez lesz sze­ren­csénk. Majd Ma­jor így vá­la­szolt: a szí­nész­hez. És két perc múl­va már a köz­élet­ről be­szélt.” A kö­vet­ke­ző mo­za­ik Ma­jor port­ré­já­hoz a Ját­sza­ni is en­gedd! cí­mű mű­sor 1984-ből, amely­ben ver­se­ket mond és ér­tel­mez. Jó öt­let, hogy az ar­chí­vum kin­cse­i­vel így, kre­a­tí­van él­nek a szer­kesz­tők, a szó szo­ros és át­vitt ér­tel­mé­ben kép­be hoz­va és töp­ren­gés­re kész­tet­ve a né­zőt. Egy mű­vész­ről és egy kor­szak­ról egy­aránt.

Ro­mán film­drá­ma (2007)

Mi­lyen volt az élet Ro­má­ni­á­ban Ceaucescu dik­tá­tor­sá­gá­nak ide­jén? Mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyei van­nak egy abor­tusz­nak? E té­mák oly­an­­nyi­ra faj­sú­lyo­sak, hogy ne­he­zen tu­dunk el­kép­zel­ni olyan fil­met, mely mind a ket­tőt be tud­ja mu­tat­ni a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben. Cristian Mungiu meg­döb­ben­tő­en re­a­lis­ta al­ko­tá­sa azon­ban ké­pes er­re. A ren­de­ző szán­dé­ka ere­de­ti­leg az volt, hogy egyé­ni sor­so­kon ke­resz­tül áb­rá­zol­ja, mi­lyen si­vár és lé­lek­rom­bo­ló volt az élet a kom­mu­niz­mus alatt. Így esett a vá­lasz­tá­sa egy il­le­gá­li­san vég­re­haj­tott abor­tusz tör­té­ne­té­re, ami­vel azon­ban nem­csak táv­la­tot adott ere­de­ti té­má­já­nak, ha­nem a sze­mé­lyes drá­ma se­gít­sé­gé­vel a mag­zat­el­haj­tás tra­gi­kus és ször­nyű mi­volt­ára is rá­irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­met. Meg­ren­dí­tő és el­gon­dol­kod­ta­tó al­ko­tás, ki­zá­ró­lag fel­nőt­tek­nek.

Ope­ra

Hector Ber­li­ozt meg­be­csü­li az utó­kor. Ér­de­kes mó­don ma­nap­ság nem­csak leg­fon­to­sabb, kon­cert­ter­mek­be szánt da­rab­jai szó­lal­nak meg (oratorikus mű­vek, „prog­ram­ze­nék” és min­de­nek­előtt a Fan­tasz­ti­kus szim­fó­nia), ha­nem egy­re gyak­rab­ban az olyan szin­te elő­ad­ha­tat­lan, me­ga­lo­mán al­ko­tá­sai is, mint A tró­ja­i­ak cí­mű ope­raepo­sza. Ha­son­ló­kép­pen ke­rül idő­ről idő­re az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ba az 1838-ban, Pá­rizs­ban be­mu­ta­tott Benvenuto Cellinije is, amely­nek cím­sze­rep­lő­je a XVI. szá­za­di fi­ren­zei szob­rász és ötvösmester, aki VII. Ke­le­men pá­pa szol­gá­la­tá­ba áll… A re­ne­szánsz mű­vész ön­élet­raj­za ih­let­te a szö­veg­írót; az ope­ra ro­man­ti­kus, „le­gen­dás” for­du­la­tok­ban bő­vel­ke­dő cse­lek­mé­nye a cso­dá­la­tos Perszeusz-szobor szü­le­té­sé­ről szól. A Mezzo Tv a 2007-es Salz­bur­gi Fesz­ti­vál elő­adá­sá­nak fel­vé­tel­ét tűz­te mű­sor­ra.

Ma­gyar film­drá­ma (2010) • A leg­több film cse­lek­mé­nye szép egyen­le­te­sen ha­lad a vég­ki­fej­let fe­lé. Csak rit­kán tesz egy kis ki­té­rőt jobb­ra vagy bal­ra. Akad­nak per­sze olya­nok is, me­lyek meg­ve­ze­tik a nagy­ér­de­műt, el­hi­tet­ve ve­le, hogy amit lát, az jól ki­is­mer­he­tő. Az­tán az utol­só pil­la­nat­ban jön egy csa­var, és mi ámul­va ki­ál­tunk fel: na, er­re az­tán nem szá­mí­tot­tam! Né­hány al­ko­tás azon­ban lólépésben me­sé­li el tör­té­ne­tét. Ilyen­kor még az edzett né­ző is csak kap­kod­ja a fe­jét a vá­rat­lan meg­ol­dá­sok lát­tán. Ilyen Dyga Zsom­bor film­je, mely­ben há­rom em­ber ta­lál­ko­zik egy la­kás­ban. Lát­szó­lag sem­mi kö­zös nincs ben­nük. Az­tán elő­ke­rül egy név­jegy­kár­tya és egy fény­kép, és ki­de­rül, éle­tük fo­na­lai nyolc év­vel az­előtt már ös­­sze­ga­ba­lyod­tak egy­szer, és most el­jött a pil­la­nat, hogy ki­bo­goz­zák a szá­la­kat.