Ma­gyar té­vé­film (1984)

Le­gen­dás ren­de­ző le­gen­dás drá­ma­fel­dol­go­zá­sa, amely 1985-ben a veszp­ré­mi té­vé­fesz­ti­vá­lon nagy­dí­jas lett. Mi volt a leg­na­gyobb új­don­sá­ga? Az, hogy a ren­de­ző-for­ga­tó­könyv­író Fe­hér György ha­tá­ro­zott kéz­zel ke­ve­sebb mint más­fél órá­ra húz­ta Moliere ötfelvonásos da­rab­ját, és azt, ami ere­de­ti­leg fer­ge­te­ges ko­mé­dia volt, az öre­ge­dés­ről szó­ló meg­ren­dí­tő sza­tí­rá­vá for­mál­ta át, Kál­lai Fe­renc hal­ha­tat­lan ala­kí­tá­sá­val — mu­ta­tott rá a ko­ra­be­li Film­vi­lág­ban Simó Je­nő. Új­ra meg új­ra el kell gon­dol­kod­nunk: mit je­lent szu­ve­rén mó­don vi­szo­nyul­ni a klas­­szi­kus al­ko­tá­sok­hoz, mi­ben áll a szer­ző üze­ne­té­nek „hi­te­les” tol­má­cso­lá­sa? Fe­hér György pél­dá­ja is bi­zo­nyít­ja, hogy az ere­de­ti mű­vet ese­ten­ként szin­te nyers­anyag­ként is hasz­nál­hat­ja a mai al­ko­tó.

Jazz­iko­nok

Vi­tán felül áll, hogy a mű­faj hal­ha­tat­lan­ja­i­nak csar­no­ká­ban ki­emelt hely il­le­ti az ame­ri­kai zon­go­ris­tát és ze­ne­szer­zőt, Erroll Gar­nert (1921—1977). A leg­ran­go­sabb szak­írók egy­be­hang­zó­an a jazz egyik leg­na­gyobb vir­tu­ó­zá­nak tart­ják őt, a swing­hang­zás mes­te­rét és szá­mos örök­zöld bal­la­da szer­ző­jét. Misty cí­mű da­lá­ból csak­nem száz fel­dol­go­zás szü­le­tett. Egyik mél­ta­tó­ja sze­rint leg­főbb ér­de­me, hogy meg­mu­tat­ta: egy jazz­mu­zsi­kus bár­mi­fé­le mű­vé­szi meg­al­ku­vás nél­kül is hí­res­sé vál­hat a szó­ra­koz­ta­tó­ipar­ban. Má­sok azt han­goz­tat­ják, hogy Garner tört utat a jazz szá­má­ra az éj­sza­kai klu­bok­ból az ele­gáns kon­cert­ter­mek­be, va­gyis vég­leg „sza­lon­ké­pes­sé” tet­te ezt a füs­tös kocs­mák vi­lá­gá­ból in­dult ze­nei mű­fajt. Eb­ben a mű­sor­ban leg­si­ke­re­sebb szer­ze­mé­nye­it él­vez­het­jük, me­lye­ket a rá oly jel­lem­ző dün­­nyö­gő, időn­ként dal­ra fa­ka­dó elő­adás­mód­dal szó­lal­tat meg.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1989)

A „sza­bad­ság ha­zá­ja” bi­zony sok minden­nek adott már ott­hont Eu­ró­pá­ból néz­vést nyúl­fark­nyi új­ko­ri tör­té­ne­te so­rán. Így pél­dá­ul a rassz­iz­mus is meg­le­he­tő­sen ott­ho­nos Ame­ri­ka föld­jén. Né­hány év­ti­ze­de még döb­be­ne­tes diszk­ri­mi­ná­ció ju­tott osz­tály­ré­szül töb­bek kö­zött a fe­ke­te bő­rű­ek­nek, gon­dol­junk csak a Ku-Klux-Klan ál­tal kel­tett rém­ál­mok­ra, de 2000 utá­ni fil­mek (pél­dá­ul a 2004-es Üt­kö­zé­sek) szin­tén fog­lal­koz­nak az új­vi­lá­gi elő­í­té­le­tek nap­ja­ink­ban is meg­nyil­vá­nu­ló je­len­sé­gé­vel. E té­ma sze­líd han­gú fel­dol­go­zá­sa is Bruce Beresford film­je, mely­ben egy bal­ese­te­ző idős zsi­dó as­­szony (Jessica Tandy) mel­lé so­főrt fo­gad fel ag­gó­dó fia, va­la­hol dé­len. A hely­szín azért nem kö­zöm­bös, mert a tör­té­net 1948-ban kez­dő­dik, és a vo­lán­nál egy né­ger fér­fi (Morgan Freeman) fog­lal he­lyet. Nem szük­sé­ges elő­í­té­le­tes­nek len­nünk, hogy sejt­sük: a rab­szol­ga­tar­tás nem is oly ré­gi vi­dé­kén e min­den­na­pos kap­cso­lat meg­an­­nyi konf­lik­tus for­rá­sa lesz. De va­jon ho­va tor­kol­lik az együtt töl­tött év­ti­ze­dek csen­des fo­lya­má­nak vé­gén?

An­gol té­vé­film­so­ro­zat, 4/1. (2008)

Az an­gol iro­da­lom ki­emel­ke­dő pró­za­író­já­nak, Thomas Hardynak ké­sei mű­ve az Egy tisz­ta nő. Ben­ne a szép pa­raszt­lány, Tess tör­té­ne­tét is­mer­het­jük meg, aki­nek tisz­ta lel­ke és ne­mes jel­le­me el­le­né­re rö­vid éle­te so­rán szin­te csu­pa ku­darc, meg­aláz­ta­tás és szen­ve­dés jut. Az egy­kor nagy hí­rű D’Urberville ne­me­si csa­lád el­sze­gé­nye­dett ágá­nak sar­ja, a rom­lat­lan Tess Dur­bey­field jó­mó­dú ro­ko­na­i­nak szol­gá­la­tá­ba áll, s ez­zel meg­in­dul ko­mor vég­ze­te fe­lé. A klas­­szi­kus re­gény hős­nő­jét Gem­ma Arterton for­mál­ja meg a BBC négy­ré­szes fel­dol­go­zá­sá­ban, amely kor­hű kör­nye­zet­ben, meg­ren­dí­tő drá­ma­i­ság­gal me­sé­li el a kép­mu­ta­tó vi­lág ál­tal el­ti­port nő hal­ha­tat­lan tör­té­ne­tét.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1943)

Mó­ricz Zsig­mond si­ke­res szín­da­rab­já­ból a ki­vá­ló pró­za­író, Tersánszky Jó­zsi Je­nő for­ga­tó­köny­ve alap­ján He­ge­dűs Ti­bor ké­szí­tett fil­met, aki ak­kor a Víg­szín­ház fő­ren­de­ző-igaz­ga­tó­ja volt. A Sá­ri bí­ró a ma­gyar fil­mek emel­ke­dő szín­vo­na­lát je­lez­te. Cím­sze­rep­lő­je a ko­ra­be­li ma­gyar fil­mek ál­lan­dó, nép­sze­rű szí­né­sze Mály Gerő (1884—1952) volt. Az er­dé­lyi mű­vész fő­leg ko­mi­kus sze­re­pek­ben volt em­lé­ke­ze­tes. 1946-ban New York­ba emig­rált. Utol­só film­je a Sá­ri bí­ró volt. Láz­ár Má­ria, egy len­gyel her­ce­gi csa­lád le­á­nya ugyan­csak szá­mos ma­gyar film mű­vé­sze volt. Az as­­szony­ura­lom alatt ál­ló „Sá­ri bí­ró” nem kí­ván to­vább a fa­lu bí­rá­ja len­ni. Jós­ka fi­á­val si­ker­rel szö­vet­ke­zik fe­le­sé­gé­vel szem­ben, Sá­ri be­fo­lyá­sa még­is meg­ma­rad…

Fran­cia film­víg­já­ték (1966)

Van, akit ide­ge­sít az iz­gő-moz­gó kis mé­reg­zsák, a gri­ma­szok és úgy ál­ta­lá­ban a mi­mi­ka nagy­mes­te­re, de van, aki le­be­szél­he­tet­len hí­ve a XX. szá­zad egyik leg­ere­de­tibb fran­cia ko­mi­ku­sá­nak, Louis de Funèsnek. A ja­nu­ár 27-én har­minc éve el­hunyt, ki­csi szí­nész­óri­ás em­lé­két a szo­ká­sos­nál is na­gyobb dó­zis­ban ada­golt film­jei idé­zik fel a hé­ten a Film+ csa­tor­na mű­so­rán. Köz­tük ez a tör­té­net, mely­ben egy ét­te­rem-tu­laj­do­nos sze­re­pé­ben szá­gul­doz, mé­reg­zsá­kol és ide­ges­ke­dik. Akad is rá oka, hi­szen ven­dég­lá­tó-ipa­ri egy­sé­gé­nek jó hí­re fo­rog koc­kán, ugyan­is ott va­cso­ra köz­ben, tisz­tá­zat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött egy­szer csak nyo­ma vész egy la­tin-ame­ri­kai ál­lam­fő­nek. Ez per­sze csak az alap­hely­zet, amely­nek mu­lat­ta­tó csű­ré­se-csa­va­rá­sa s az ez­zel já­ró for­ga­tag ga­ran­tál­ja a far­sang ele­ji jó­ked­vet.

Ma­gyar té­vé­film (1973)

Szerb An­tal két no­vel­lá­ját — a Madelon, az eb, va­la­mint a Gon­do­la­tok a könyv­tár­ban cí­műt — ol­vaszt­ja önál­ló al­ko­tás­sá a film. A fi­lo­zop­ter agg­le­gény Bátky (Dar­vas Iván) min­den nőt ké­pes meg­hó­dí­ta­ni óri­á­si in­tel­li­gen­ci­á­já­val és könyv­tár­nyi tu­dá­sá­val — rö­vid idő­re. Az egyik hölgy­ben azon­ban em­be­ré­re akad, Ilo­na ugyan­is va­ló­ban sze­rel­mes lett be­lé, és több­év­nyi tit­kos mes­ter­ke­dés után el­éri, hogy az agg­le­gény is ko­mo­lyan el­gon­dol­koz­zék ket­tő­jük­ről. Ám ha egy fi­lo­zop­ter gon­dol­kod­ni kezd, vá­rat­lan dol­gok tör­tén­het­nek. Rá­adá­sul a fér­fi fél a há­zas­ság­tól, és in­kább el­hes­se­ge­ti ma­gá­tól a lányt. „»A nők ki­is­mer­he­tet­le­nek«, ír­ta fel Bátky egy pa­pír­sze­let­re, me­lyet gon­do­san el­tett.” Aho­gyan a fér­fi­ak is.

Ma­gyar film­sza­tí­ra (1977)

A vas­utas­csa­lád ha­tal­mas sür­gés-for­gás kö­ze­pet­te vár­ja au­gusz­tus hu­sza­di­kát, a nagy na­pot — de nem­csak az ün­ne­pet, ha­nem pes­ti ro­ko­nuk lá­to­ga­tá­sát is. A ro­kon ugyan­is nem egye­dül ér­ke­zik, ha­nem nagy ha­tal­mú funk­ci­o­ná­ri­us fő­nö­ké­vel és an­nak csa­lád­já­val. A ven­dég­fo­ga­dók szá­má­ra itt a so­ha vis­­sza nem té­rő le­he­tő­ség, hogy bá­va­tag gyer­me­ke­i­ket re­mek ál­lás­hoz jut­tas­sák. A há­zi­as­­szony lu­cul­lu­si la­ko­mát ren­dez, gő­zö­lög­nek a le­ve­sek, il­la­toz­nak a hú­sok, csur­ran a pá­lin­ka, csak­hogy hi­ba csú­szik a szá­mí­tás­ba. A ma­gas ran­gú elv­társ, a mun­kás­moz­ga­lom ve­te­rán­ja má­ra gyo­mor­ba­jos, asz­ke­ti­kus funk­ci­o­ná­ri­us, aki ide­gen­ked­ve te­kint a te­rí­tett asz­tal­ra…