Jókai Anna próbatételről, hiányokról, kapaszkodóról és küldetésről

Egy szociális munkás humánumával, alázatával, empátiájával s az írói szókimondás felelősségével beszélt nemrég hitről, szeretetről, születés és halál misztériumáról, létünk értelméről, örömeinkről és hiányainkról Jókai Anna. A huszonkét kötetes, „spirituális érintettségben” alkotó, Kossuth-díjas szerző A legkisebb is nagyobb nálunk címmel a kaposvári vármegyeházán rendezett konferencián humort és (ön)iróniát is bevetve nyitotta fel a somogyi szociális, illetve gyermekvédelmi szakellátásban dolgozókból álló hallgatóságának a szemét, s adott lelki megerősítést a mindennapokra.

„Amióta az eszemet tudom, mindig azért írtam, hogy ezt a meglehetősen nehéz sorban szenvedő, vergődő világot a magam szerény módján segíteni tudjam – kezdte előadását. – Nekem az irodalom nem öncélú bűvészkedés, szövegek ügyes egymás után rakása, még csak nem is érdekfeszítő történetek idegborzoló felvázolása, hanem motiváció: miként lehetne nagy szavak nélkül bátorítani az embereket? Arra törekedtem, hogy önmagamból kiindulva adjak támpontot; mégpedig úgy, hogy életünk végére megfogalmazhassuk: beléptem a létezés egy bizonyos pontján, és eltávoztam egy olyan ponton, amely talán magasabban volt, mint ahogyan megérkeztem.”

Endó Súszaku írói világa

Nemrég jelent meg Endó Súszaku (1923–1996) japán katolikus regényíró Némaság című híres regényének második magyar fordítása. Jómagam ugyanabban az évben születtem, mint Endó, és többször volt alkalmam vele találkozni és beszélgetni. Regényei milliós példányszámban keltek el Japánban. A japán olvasóközönség számára azért voltak különösen érdekesek művei, mert azokban keresztény témákat dolgozott fel. Japán lakosságának alig egy százaléka keresztény, és ezért az átlagos japánoknak a kereszténységről való ismeretük nagyon hiányos. Többször megtapasztaltam, hogy amikor japán ismerőseimtől megkérdeztem, tudnak-e valamit a kereszténységről, a legtöbb esetben az volt a válasz: „Igen, olvastam Endó Súszakunak ezt meg ezt a művét, és nagyon megtetszett.”

Csaknem két évtizede dédelgetett álmát váltja valóra az olasz származású amerikai rendező, Martin Scorsese, akinek A Wall Street farkasa című, a mozikban most futó filmjében nem kicsit sikerült túlpörgetnie a rá egyébként is jellemző verbális és tettleges durvaságot, persze-persze a művészi szabadság és hitelesség jegyében ütve nagyokat, de persze még inkább persze a célközönség moziba csábítása céljából randizva a pornográfiával. (Ebbe a pénzeszsákutcába fordult be mostanság Lars von Trier is A nimfomániás című, kétrészesre ügyeskedett munkájával.)

Szent Sebestyén-ábrázolások a Szépművészetiben

Iréne szinte egy sebész hozzáértésével kezeli Szent Sebestyént, amint a férfi bal combjából próbálja kiszedni a belefúródott nyílvesszőt. Nyugodt, kimért mozdulatokkal. Az embernek az jut eszébe, ha netán egyszer segítségre szorulna, vele is ilyen odaadóan bánjanak majd az SZTK-ban. Nicolas Regnier Iréne és szolgálója Szent Sebestyént ápolja című festménye a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című kiállításán látható. Az 1630 és 1640 között készült kép monumentális mű, nemcsak méretével, hanem nagyszerűen kidolgozott realizmusával is hat ránk, anélkül, hogy elveszne a részletekben. A fiatal emberi testek – az érzékiséget sem nélkülözve – szívdobogtató látványt nyújtanak. A kései reneszánsz és barokk képekre jellemző finom anyagszerűséggel megfestett textíliákban, elomló drapériákban és egyéb bársonyos ruhaanyagokban gyönyörködhetünk Regnier alkotásán. A vészjóslóan sötét háttérből világítóan emelkednek ki a szereplők – a fehér az ártatlanságot, a piros a vértanúságot jelképezi. Sebestyén egy bíborvörös drapérián nyúlik el megadóan, miközben jótevője a nyílvesszőket operálja ki belőle, amelyek a kép jobb sarkában sorakoznak. A színek erős kontrasztja a vérpiros, a gyöngyház, a mályva és a zöldesbarna tónusok között a velencei festészet hatását mutatja.

Edvard Grieg kézírása Rómában

„Feljött már az esthajnali csillag”, nemcsak a népdalban, hanem itt, a hegy fölött is. Együtt áll a teliholddal. Fényötvözetek az égen. A nép ajkán Esthajnalcsillag a Vénusz, amely mindig közel áll a Naphoz, hol a nyugati, hol a keleti égbolton.

Ezt az állást látta tán bergeni háza ablakából, a zongorája mellől Edvard Grieg, amikor Lírikus darabjainak gyöngéd remekét, az Erdei csöndet komponálta – a tenger fölött.