Őrök mindörökké

Hivatalokban, mobilcégek ügyfélszolgálatainál őrök állják el a sorszám-automatát, és megkérdezik, miért jöttem, aztán ők nyomják meg helyettem a gombot. Többnyire szükségtelen, sőt a folyamatot lassító a közreműködésük, gyanítható, hogy „vigaszágon”, unalmukat űzendő kapták ezt a feladatot. A legszomorúbb látványt azonban a metróőrök nyújtják: üres tekintettel bámulnak rám és a bérletemre, a köszönésemet soha nem viszonozzák, és ha rájuk mosolygok, gyanakodva pislognak. Olyan elveszetten, megkínzottan álldogálnak a mozgólépcső előtt, mintha már ezen a világon a tisztítótűz gyötrelmeit szenvednék.
Őrök mindig, mindenütt. Jelenlé­tükben van valami baljós. Arra utal, hogy baj lehet, amelyet ők majd elhárítanak. Paradox módon éppen róluk jut eszünkbe a baj, noha a láttukra máris nyugodtnak kellene lennünk, hiszen a baj megelőzése és szakszerű kezelése a feladatuk. Az ördögöt festik a falra, ez a foglalkozásuk lényege. A munkáltatóik olyanokat figyeltetnek, fegyelmeznek velük, akik amúgy sem fegyelmezetlenkednének. Naponta ezreket, hónapszámra milliókat, noha csak nagyritkán akad egy-két olyan ügyfél, vásárló, utazó, akire rá kell szólni, vagy aki miatt rendőrt kell hívni. Megéri?


Az áruikat féltő tulajdonosoknak és a biztonsági cégeknek biztosan. Számukra ugyanis mi magunk vagyunk a kockázati tényező. Rosszhiszeműen viszonyulnak hozzánk. Őrök és kamerarendszerek hivatottak kizárni a lopás lehetőségét, rendre inteni az érkezőt. Minden vásárló potenciális tolvaj, minden mobiltelefon-tulajdonos, hivatali ügyfél, sőt lassan minden járókelő megfigyelt személy, aki jól teszi, ha minden mozdulatára vigyáz.

 

Tudatosítsuk: ez a szemlélet nem magától értetődő, sőt egyenesen sértő ránk nézve, másrészt rettenetesen negatív általában az emberi nemmel szemben. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha kiterjesztenénk az életünk más területeire is. Például ha őr állna a templomban, a jógastúdióban, a cukrászdában, a kedvenc vendéglőnkben. Miért is ne? A szertartás, az ászana, a franciakrémes vagy a csülkös pacal talán nem érdemel védelmet? Talán ez a néhány példa is ékesen jelzi, hogy még jócskán maradtak ellenőrizetlen területek.

 

Ha mindent telerakunk őrökkel, előbb-utóbb pokolivá fognak válni a mindennapjaink, amelyek csak azért otthonosak, mert a legmélyebb bizalommal éljük őket. Életünk, sőt létünk alapja, hogy megbízunk egymásban, és hogy ezt a bizalmat másoktól is elvárhatjuk önmagunk iránt. Öt-tíz éve még nem volt Magyarországon ennyi őr, és akkor azt tartottuk természetesnek. Tizenöt éve pedig még el sem tudtuk volna képzelni, hogy egy élelmiszerboltban vagy áruházban az eladókon kívül mások is dolgozzanak. Ez tipikusan a (többség által) nem kért szolgáltatások kategóriájába tartozik. Észrevétlenül a rendszer részévé vált, noha az emberek zöme nem igényli, és a hiánya sem tűnne fel senkinek. Valóságos iparággá nőtte ki magát. Kevés embernek rengeteg pénzt hoz, az őrök számára pedig szerény megélhetést biztosít. Ám közben óriási árat fizetünk érte mindannyian, mert természetessé tette az életünkben az erőszakot mint lehetőséget, és a bizalmatlanság légkörét erősíti mindennapjaink színterein.

 

Sokkal jobb világban is élhetnénk, és ehhez nem kell feltétlenül mindenkinek angyalivá válnia. Hiszen sokszor csalódunk a barátainkban, mégis újabb barátságokra éhezünk, és amikor valakit megint megszeretünk, véletlenül sem próbálunk vele nyilatkozatot aláíratni, hogy nem fog becsapni. Hogy a bizalom kockázatos, azt mindannyian tudjuk, megtapasztaltuk. De az is nyilvánvaló, hogy bizalom nélkül nem érdemes, mert nem emberi élni.