Egyházunk

Reggel hatkor roráté, és este tízig csoport. Amint végzek, megnézem a telefonomat. Nem fogadott hívások várnak, s miközben átfutom, ki mindenki keresett, ismét csörög. Felveszem, beszélni kezdek, ám máris megszólal a jelzés: SMS érkezett. Mi van ma?

Az van, hogy kicsiny magyar egyházunk egy papja Prima Primissima közönségdíjat kapott. Tudom, másnap megint ötkor kelek, egész nap csoport, és mindjárt itt a vasárnap, tudom, aludnom kellene, nagyon fáradt vagyok, de hajnalig le sem hunyom a szemem az örömtől. Képek, mondatok merülnek fel bennem hosszú egymásutánban, valahonnan a mélyből, ahol megérintett a hír Pál Feriről és az idei rangos eseményről.

A templom, kedveseim, ahol most vagyunk, de minden más templom is, a mennyei valóság egy darabja, annak másolata, előábrázolása, előképe, ikonja. Amikor a templomban tartózkodunk, úgy érezzük, hogy valóban a mennyekben vagyunk. Mire való ez a hatalmas kupola odafönt? Hogy szívünket egészen az égbe emelje. Miért van ez a szép kapu, amely liturgia idején nyitva áll? Hogy megmutassa nekünk, miként nyílnak meg az egek. Miért vannak rajta keresztek? Miért látjuk odafenn a liturgiát végző Krisztus ábrázolását? Azért, hogy megmutassa, hogy amikor itt tartózkodunk, átvitetünk a mennyekbe. Jóllehet, tudtunkon kívül, ámde valóban mennyei pillanatokat élünk meg.

Fél évezreden át elsősorban azzal igyekeztek jellemezni az ortodox és a katolikus teológia viszonyát, hogy miben térnek el egymástól, mely kérdésekben foglalnak el ellentétes álláspontot. Hagyományosan négy sarokpontot jelöltek meg, amelyekben nem tudott a két fél megnyugtató módon egyetértésre jutni. A legismertebb ezek közül az úgynevezett filioque vita: a Szentlélek az Atyától származik-e, vagy pedig az Atyától és a Fiútól (ez utóbbival bővült a II. évezredben a latin Hiszekegy). Emellett még abban sem tudtak megegyezni, hogy az Eucharisztia szentségénél kovászos vagy kovásztalan kenyeret (ostyát) kell-e használni; haláluk után mi lesz azoknak a sorsa, akik nem halálos bűnben haltak meg: a tisztítóhelyre (purgatóriumba) jutnak-e, vagy másképpen kell erről gondolkodni; végül pedig a római pápa fősége (primátusa) tényleges jogkört biztosít-e neki az egész egyházban, a püspökök, sőt a zsinat fölött is, vagy csupán az első helyet foglalja el a püspökök testületében. Amennyiben ragaszkodunk e négyes számhoz (mellettük azonban még számos, apróbb kérdés is felmerül), ebből még nem derül ki, hogy hány ponton egyezik a két teológia, tehát a különbségek milyen arányban vannak azokkal a tételekkel, amelyekben mindkét fél egyetért.

A milánói ediktum 1700. évfordulóján a keresztény egyházak konferenciát tartottak november 21-én az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság szervezésében. Az alábbiakban az állam és egyház viszonyában a történelem folyamán jelentkező egyes – sokat vitatott – kérdések szócikkmagyarázatát adjuk.

Tévedhetetlenség

A hatályos egyházi jog szerint tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat a pápa, ha egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója véglegesen elfogadandónak jelent ki. Ugyanígy tévedhetetlen a püspökök testülete is, ha ilyen tárgyú és jellegű döntést hoz egyetemes zsinaton, vagy ha a püspökök az egész világon szétszóródva, de a közösségi kapcsolatot egymással és a pápával fenntartva egyöntetűen, véglegesen elfogadandóként adnak elő egy hitre, illetve erkölcsre vonatkozó tanítást. Az ilyen megnyilatkozásokat – akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásával kerül rájuk sor – az összes hívőnek hitbeli engedelmességgel, vagyis isteni és katolikus hittel kell elfogadnia. Ebből következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik. Más kérdésekben – akár politikai vagy társadalmi ügyekben – nem áll fönn a pápa tévedhetetlensége. Ez azonban nem akadályozhatja meg abban, hogy adott esetben ilyen módon is véleményt nyilvánítson.

Honnan származik a tévedhetetlenség? Isten lényegéből fakad, hogy ő minden ismeretben tévedhetetlen. Az áteredő bűn előtti állapotában az ember hasonlóan tévedhetetlen volt a végső ontológiai és etikai alapelvek fölismerésében.

A tévedhetetlenséget nem szabad összetéveszteni a mindentudással. A véges megismerőképesség – mint amilyen az emberé – sohasem tudja kimeríteni a létezők minden összefüggését és létük titkait, s innen ered a tévedés lehetősége.

A milánói ediktum 1700. évfordulóján a keresztény egyházak konferenciát tartottak november 21-én az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság szervezésében. Az alábbiakban Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek nyitóelőadását olvashatják.

Jézus, amikor kelepcét akartak állítani neki: szabad-e adót fizetni a császárnak? – megfogalmazta a szállóigévé lett isteni bölcsességet: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené (Mt 22,21). Tertullianus egyházatya hozzáfűzi a magyarázatot: ezzel Jézus azt is mondta, hogy a császár nem Isten, bár Augustus kora óta annak tartották, valamint azt, hogy a pénzek hordozták a császár képmását, ezért adók formájában meg kell adni neki, ami jár, az ember pedig Isten képmása, ezért önmagát kell adnia Teremtőjének.

Az első századokban a keresztények igyekeztek mindig lojálisnak mutatkozni a hatalommal szemben (Diognétosznak írt levél), csupán ha hitük miatt kerültek lelkiismereti konfliktusba, akkor tagadták meg az engedelmességet, és vállalták az üldöztetést. Úgy tűnt, hogy a Krisztus által hozott megváltás nem elég hatékony. Ebbe kapaszkodott bele Kelszosz, a keresztények nagy ellenfele, és azt a vádat fogalmazta meg: ha Krisztus igazi szabadulást akart volna hozni, akkor államot kellett volna alapítania, politikailag kellett volna biztosítania a szabadságot. Erre a kifogásra Órigenész adta meg a keresztények válaszát: ha Krisztus államot alapított volna, tudomásul kellett volna vennie saját határait, s ekkor kevesek javát szolgálta volna. Ha pedig megpróbált volna terjeszkedni, akkor erőszakhoz kellett volna folyamodnia, olyan lett volna, mint a többi állam. Az irigy szomszédok is fenyegették volna a határait. Ezért az állam csak kevesek számára lenne megoldás, neki olyan társaságot kellett alapítania, amely mindenütt fenn tud maradni, meg kellett alkotni az együttélésnek azt a módját, az igazságnak és a szabadságnak azt a terét, amely nincs kötve semmilyen államrendhez sem. Ezért kellett egyházat alapítania, ahogyan tette.

Hozzákapcsolódó cikkünk: „Egyházi kitüntetettek a Ferencvárosban” címmel.

A Prima Primissima díj átadójának december 6-i gálaestjén a 483 jelölt közül kiválasztott tizenegy nyertest jutalmazott fejenként tizenötmillió forinttal a Csányi Sándor elnöklete alatt álló, immár második évtizedébe lépett alapítvány. Tíz kategóriában egy-egy zsűri titkos szavazással döntött.

Hazai egyházunk számára is nagy öröm, hogy közönségdíjban részesült Pál Ferenc atya, közismert nevén Pál Feri mentálhigiénés szakember, négy könyv szerzője, népszerű előadó, budapesti plébánoshelyettes. A közönségdíjra minden eddiginél több, összesen kétszázhetvennyolcezer szavazat érkezett.

Közös éneklés a Szent István-bazilikánál Közös éneklésre hívjuk – immár harmadik alkalommal – mindazokat, akik a vásári forgatagban sem szeretnének megfeledkezni a keresztény öröm hirdetéséről: „Vigasságos, hangos nagy örömünk támadt, megszületett Jézus a beteg világnak. Felragyog immáron fényességes napja Isten irgalmának.”

Találkozzunk december 15-én, advent harmadik vasárnapján 11 órakor a budapesti Szent István-bazilika előtti lépcsőn!
Az Országos Magyar Cecília Egyesület nevében Tardy László társelnök és Karlócai Péter szervező