Az isteni liturgiáról

Ezért mondja Palamasz Szent Gergely is, hogy az egyház „odafönt lakozik, angyali és világfeletti hely” – azaz angyali, világfölötti helyen vagyunk. A templom – mondja – „a mennybe vezeti föl az embert, és (…) magának Istennek a színe elé állítja”. Vajon tudatában vagyunk ennek? Amikor a templomba jövünk, megtalálható- e bennünk a lelki érzék, amely felfogja ezt a valóságot? (…)

 

Ami csak körülvesz bennünket, az óceán feneketlen mélysége, az égbolt magasa, csillagok ezrei és milliárdjai: ha belegondolunk, nem egyéb, mint földünk szegényes szomszédsága. Láttátok már, hogyan roskadnak össze a régi viskók, amikor új tömbházakat készülnek a helyükbe emelni? Egy nap így fog minden összeroskadni a világmindenségben. Semmi sem marad majd; egyedül a szellemi égbolt, ahol Krisztus lakozik. Arra szegezzük tekintetünket.

 

A templomban vagyunk. A legmegfelelőbb helyen, hogy szemügyre vegyük az eget. De hol az ablak? S hogyan nyithatnánk ki? Oly kézenfekvő. Az ablak az isteni liturgia, amelyet végzünk. S mivel pillantásunkkal most ilyen szellemi dolgokat kell szemlélnünk, fordítsuk előbb lelkünket a Szentlélek felé, és kérjük őt, hogy vessen fényt elménk sötétségébe, világosítson meg, hogy érezzük, higgyük, megértsük és birtokba vegyük mindazt, ami történik és elhangzik az isteni liturgián. (…)


 

Hogyan is kezdődik a liturgia? „Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek Országa. Ámin.” Miért így kezdi a pap? Mit akar ezzel mondani? Krisztus pompázatos látványt tár a szemünk elé. Mennyei képet vetít elénk: megnyitja előttünk Országát.

 

A pap jól tudja ezt abban a pillanatban, az oltár előtt állva. A szíve hevesen ver, s csaknem megvakul, ahogyan Pál vakult meg ott a damaszkuszi úton, megpillantva Krisztust. Ezért elragadtatással fakad ki: „Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek Országa.” Mindeneket betölt, Krisztusom, a dicsőséged a te országodban. (…)

 

Melyik ez az áldott, dicsőített, tisztelt és mindenek feletti ország? A mennyek országa, Isten királysága; a Paradicsom, ahová Krisztus helyezett bennünket – a mi szent egyházunk. Ura a napnál fényesebb Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A király szolgái az angyalok, arkangyalok, trónusok, fejedelemségek és főségek, erők, hatalmak, a sokszemű kerubok és a hatszárnyú szeráfok. Hadseregének parancsnokai a szentek. Királynője az Istenszülő Úrnő. Hű katonái a keresztények, akik készek követni Krisztust bármi áron, mindazok, akik készek hordozni az ő tiszteletre méltó nevét, mind, akik egyházának tagjai. Tehát valamennyien: Krisztus, a szentek, az Istenszülő, az angyalok és a mindenkor élt hívők velünk vannak a liturgia idején.

 

Következésképp, amikor a pap így szól: „Áldott az Atyának országa”, megfeledkezik önmagáról, otthonáról. Elfeledi a világot és mindent, ami látható, és szívét és gondolatait azokhoz az értelemmel felfogható, misztikus és láthatatlan dolgokhoz közelíti, amelyeket Krisztus mutat meg neki. És pontosan emiatt, érzékelve Krisztus, a mennyei király dicsőségét, reszkető térdekkel, a felelősség súlya alatt összeroskadni kész lélekkel, s a mennyek uralkodójának misztériumait fürkésző szemekkel mondja félelemmel eltelve: „Mert Téged illet minden dicsőség, tisztelet és hódolat.” Neked, Krisztusom, aki oly fenséges vagy, hogy megannyi angyal és szent környez téged, neked jár a dicsőség, a tisztelet és a hódolat. Egyszóval előttünk áll az egész egyház. Jelen van előttünk igazán, valóságosan, titokzatos módon Krisztus!

a szerz a Szimonosz Petrasz-monostor volt apátja

(Fordította: Nacsinák Gergely András)