Még egyszer Pál Feri közönségdíjáról

Evangélium ez. Örömhír. Mert lehet elismeréseket kapni egy szűkös és belterjes világ néhány képviselőjétől, lehet egy stratégia mentén ügyesen összefonódni a hatalommal, hogy azután az hálából felemeljen, beleáshatjuk magunkat egy szakma mélységeibe, hogy szert tegyünk egy olyan nyelvre, amelyet rajtunk kívül csupán néhány ember ért, s ezzel is kiérdemelhetünk bizonyos kitüntetéseket azoktól, akik a nem értők közül valók. Mindez lehetséges. De nem magát az evangéliumot idézi-e, amikor nem az élet egy bizonyos területén történik valami szép és nemes, amit csak kevesen tudnak befogadni (persze azért az sem megvetendő), hanem százezrek szavaznak valakire, aki elkötelezett az iránt, hogy – amint Feri fogalmaz – emberszámba vegye a másik embert, hogy segítsen, amikor valaki fizikai, szellemi, spirituális, szociális, lelki, érzelmi területen támogatásra szorul?

 


Meggyőződésem, hogy akik Ferire voksoltak, nem csupán rá és a körülötte működő szervezők népes táborára szavaztak, hanem igent mondtak arra is, amit képvisel. Még az is lehet, hogy számukra is az élet egészét érintő kérdések a legfontosabbak, az, hogy mit tehetünk az egészségért, a jóllétért. Felemelő látni, mennyire éhezik és szomjazzák az emberek az egyetlent, ami igazán fontos. Nekem ne mondja senki, hogy érzéketlen világban élünk, hogy az emberek eltompultak, és beleragadtak a matériába. Nem szabad hinni a károgóknak, akik üresedő templomokról beszélnek, és istentelenséggel vádolják a világ fiait. Önigazolásainkba temetkezve nem érdemes a vallásba menekülőket a „kicsiny, szent maradék”-ról szóló eposszal vigasztalni. Van itt befogadó lélek bőven, rengetegen vágyakoznak az igazság és az Igaz után, és a sokféle „lehet” között még az is előfordulhat, hogy találkoznak valakivel, aki csillapítani tudja vágyakozásukat, szomjúságukat. Feri nemcsak megértett valamit, hanem évtizedes munkával kiművelt egy olyan műfajt, amely óriási erővel képes közvetíteni azt, amire egyházunk küldetett.