A lélek finom rezdülései

Rembrandt Harmensz van Rijn a hollandiai Leyden városában született 1606-ban, egy molnár legkisebb fiaként. Akkoriban, ha nem volt nemesi adománylevele egy családnak, akkor az egyetemi pergamenlevél megszerzése jelentette a felemelkedés egyetlen lehetőségét. Miután Rembrandt testvéreiben nem igazán buzgott a társadalmi érvényesülés vágya, szülei csak benne reménykedhettek. 1620. május 25-én a leydeni egyetem törzskönyvébe bevezették az új diák nevét: Rembrandus Harmenius Leydensis. Az egyetem latin iskolájába került, afféle előkészítő tanfolyamra. A dolgok azonban mégis másképp alakultak. Egy barátja tanácsára az ifjú Rembrandt apja elé állt, és bejelentette, hogy felhagy eddigi tanulmányaival: a város legismertebb festőjénél, Swanenburghnál szeretne inaskodni. Ezzel új korszak kezdődött az életében; a festészet szeretete, az alkotói szenvedély egy életre rabul ejtette.

 

A nagy holland mester életművéből nehéz bármit is kiemelni, mert a grafika és a táblaképfestészet minden területén maradandót alkotott. „Rembrandt rajzfüzeteiben a művészet csodálatos világa bontakozott ki: képzelet és valóság, bibliai álom, mely mégis a mindennapot tükrözte – szépítés nélkül, a kérlelhetetlen igazmondás erejével” – írta róla Gál György Sándor a Rembrandt élete című könyvében.

 

A Budapesti Szépművészeti Múzeumban látható Az angyal megjelenik az alvó Szent Józsefnek című olajfestménye. A kép, amelynek mérete nem túl nagy, méltán világhírű. Az alvó Szent Családnál megjelenik az angyal, hogy figyelmeztesse Józsefet Heródes gyilkos szándékára, és időben menekülésre bírja. A durva daróccal lefedett szalmán, ültében hátradőlve alszik Mária. Kendőjét fázósan maga köré csavarta, és jól bebugyolálta vele ölében alvó kisgyermekét is. Hátát József térdének támasztja, aki kissé feljebb ül. Kérges bőrű kezeit mellén összekulcsolta, szeme lehunyva, ráncos arcáról jóság és alázat tükröződik. Érdemes megfigyelni, hogy az Isten hírnöke, az égi angyal mennyire más, mint általában a barokk mennyezetfestők pompás testű, diadalmasan röpködő géniuszai! Félig homályba borult, csontos arca részvétet és gyöngédséget fejez ki. Óvatos mozdulattal nyúl a hajlott hátú József felé, mutatóujjával finoman megérintve vállát, ügyelve arra, nehogy fölriassza álmából. Meghatóan bensőséges ábrázolás ez. A lélek finom rezdülései, az ember esendősége, Isten gondoskodó felügyeletére ráutalt kiszolgáltatottsága jelenik meg a képen.


Az évszázadok során szinte egybeforrt Rembrandt nevével a fény és árnyék mesteri alkalmazása. A mélybarna háttérből egyszer csak előcsillan egy arc: például Krisztusé, anyjáé vagy éppen saját ábrázata. Senki annyi önarcképet nem festett, mint ő. Az ember érdekelte, életműve nagy része erről szól. Kortársairól festett portréi éppen olyanok, mint amikor témáját a Bibliából merítette. Nem tudható, Rembrandt járt-e rendszeresen templomba, de az igen, hogy csak a Szentírást jól ismerő, lelke mélyén hívő ember képes az evangéliumi jeleneteket olyan érzékenységgel ábrázolni, ahogyan ő tette. Egyik legmegrázóbb, nagyméretű festménye az Ermitázsban őrzött A tékozló fiú hazatérése című kép, utolsó jelentős alkotása. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor a tékozló fiú szenvedése már elviselhetetlenné vált, visszatért atyjához, és leborult előtte: „Nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, tégy engem olyanná, mint akármelyik béresed.” Apja pedig megbocsátott neki. Szép ruhába öltöztette, és pompás lakomát rendezett visszaérkezésének örömére, mondván: „Együnk és vigadjunk. Mert az én fiam meghalt és feltámadott: elveszett és megtaláltatott.”

 

Grafikai munkásságából kiemelkedik az úgynevezett Százforintos lap, más néven Krisztus betegeket gyógyít című rézkarca. Egy anya éppen felemeli gyermekét, hogy Krisztus jobban láthassa őket. Emberek jönnek teveháton, talicskán, gyalogosan vagy felsebzett térdükön kúszva, akik vigaszt keresnek és gyógyírt várnak sebeikre. A vak gyermek és a világtalan aggastyán Krisztus alakjától jobbra csendesen várakoznak. A rézkarc bal oldalán feltűnnek a kételkedők, akik gúnyos mosollyal, pusmorogva fogadják a Megváltó szavait.

 

A nagy holland mester művészete élete utolsó korszakában érte el csúcspontját. A külső szépség már nem, csak a lélek belső világa érdekelte. Hová tűnt már a fiatalkori saskiás önarckép széles jókedve, élni akarása! Kései önarcképei fáradt, lelkileg és fizikailag is megrokkant embert mutatnak. A sorozatos családi tragédiák, felesége, gyermekei, testvérei halála, a hitelezők feljelentése nyomán elvesztett vagyona helyrehozhatatlanul tönkretették az életét. Magányos lett, hovatovább elfelejtették, megrendelései régen nem voltak. Ha már a festőnek nincsenek modelljei, saját maga mindig ott van; önarcképet még lehet készíteni. Rembrandt önportréi a műtörténet különleges alkotásai. Nagy szegénységben halt meg 1669. október 8-án, egy keddi napon. Amikor Rembrandt hagyatékát leltárba vették, saját tulajdonának a ruházata számított, amiben eltemették, továbbá nyolc zsebkendő, tíz festősapka, egy Biblia és a festőszerszámok.

 

Képei ma milliókat érnek.