Egyházunk

XXIII. János pápa alig öt évig vezette a katolikus egyházat (1958–1963), mégis korszakalkotó művet hozott létre. Amint az új német teológiai lexikon mondja, lezárta az egyház konstantinuszi korszakát, és új tavaszt adományozott neki. Nem világi hatalmasságokhoz kötötte azt, hanem határozottan kijelentette: „az egyház különösképpen a szegényekből áll”, és minden ember javáért kell munkálkodnia. Halálakor az egész világ gyászolta őt.

János pápa sugárzó jóságával érte el e hatást. Nem véletlen, hogy az emberek egyre gyakrabban illették őt „a jó János pápa” szavakkal. E jóság megérintett mindenkit, aki találkozott vele. Ikeda Hayato buddhista vallású japán miniszterelnök, aki megindította az elpusztított Japán II. világháború utáni gazdasági fellendülését, egy világkörüli utazásáról hazatérve így számolt be a tokiói katolikus érseknek a János pápával történt találkozásáról: „Utazásom során sok híres emberrel találkoztam, de csak egy igazán nagy emberrel. Ez az ember pedig nem más, mint az önök János pápája. Az én édesapám elesett a II. világháborúban, de amikor János pápával beszélgettem, az első pillanattól kezdve az volt az érzésem, hogy az édesapámmal beszélgetek.”

A türelmet azon erények közé szokták sorolni, amelyre minden embernek, különösen a felelős vezetőknek nagy szükségük van. Egyik korábbi állomáshelyemen az első hetekben azt kaptam valakitől jótanácsként, hogy szolgálatomhoz kell majd teológiai tudás, lelkipásztori érzék és szeretet, mindegyikből legalább egy zsákra való. Van azonban valami, amiből jó, ha három zsáknyit is begyűjtök, mert az a legfontosabb. Ez pedig a türelem.

Atyus, újra van pápátok! Éppen katonai szolgálatomat kezdő kispap voltam, parancsnokom ezekkel a szavakkal tudatta velem a világhírt 1978 októberében: megválasztották az új pápát, aki lengyel, s aki a II. János Pál nevet vette fel. Akkor még nem sejthettem, hogy alig öt év múlva személyesen is találkozhatok vele. A Gondviselés ajándékaként elöljáróim Rómába küldtek tanulni, így alkalmam nyílt arra, hogy rendszeresen részt vegyek egy-egy pápai szentmisén vagy más, általa vezetett eseményen, sőt a kollégiumunk énekkarával egy-egy húsvéti szentmisén énekünkkel is szolgálhattunk a szentatya liturgiájában.

Amellett, hogy számos filmet, összeállítást, beszámolót láttam II. János Pál pápáról, megadatott nekem, hogy tizenkétszer koncelebrálhattam vele (ebből kétszer szűkebb körben), kétszer étkezhettem saját asztalánál, egyszer jelenlétében tarthattam egy nagyjából hatperces referendumot, egyszer pedig mintegy hét percig négyszemközt beszélgethettem vele. A vele való találkozások mind mély nyomot hagytak a lelkemben. E rövid megemlékezés keretében azonban csak néhányat emelek ki.

II. János Pállal való találkozásaim egy kívánság beteljesülésével kezdődtek. I. János Pál halálakor ugyanis azt mondtam a plébánosomnak, hogy jó lenne, ha a krakkói érsek, Karol Wojtyła lenne a pápa. S lám, így történt.

Első lengyelországi útja alkalmával, 1979-ben sikerült kijutnom Częstochowába, ahol a hatalmas tömeggel együtt már hajnal óta vártuk a szentatyát. Beszédéből szinte semmit sem értettem, csak a felkiáltását, hogy „Itthon vagyok, itthon vagyok”. Kollégám, aki beszélt lengyelül, kérdésemre, hogy miért tapsolnak megállás nélkül az emberek, ezt válaszolta: szidja a rendszert. Mint annyian, én is többször találkoztam vele csoportos zarándoklatok alkalmával. Egyszer kezet is foghattam vele, s latinul azt kértem tőle, hogy áldja meg az egyházközségemet.

In memoriam Karol Wojtyła – II. János Pál„Testvéreim! Ne féljetek befogadni Krisztust és elismerni az ő hatalmát! (…) Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztusnak! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket, a kultúra, civilizáció és haladás tágas birodalmát az ő megmentő hatalmának! Ne féljetek!”

Az 1978. október 16-án pápává választott Karol Wojtyła krakkói bíboros érsek ünnepélyes beiktatását október 22-én tartották a zsúfolásig megtelt Szent Péter téren. E szentmisén mondott beszédében hangzottak el az idézett szavak.

II. János Pál lényegében ezt az üzenetet hangoztatta a nagyvilágot bejárva apostoli zarándoklatai során, beszédeiben, enciklikáiban. Ezt üzente a magyaroknak kevéssel megválasztása után, december 2-án kelt levelében: Meg vagyok győződve arról, hogy a katolikus egyház, amely oly nagy szerepet játszott Magyarország történetében, továbbra is alakítja hazátok lelki arculatát, elvíve gyermekeinek Krisztus Evangéliumának világosságát, mely századokon át megvilágította honfitársaitok életét.

Húsvét vasárnapja volt. Friss, tavaszi szél fújt, sütött a nap. A Szent Péter téren összegyűlt tömeg arra várt, vajon megjelenik-e az apostoli palota ablakában a nagybeteg pápa, II. János Pál. Elhangzott az Úrangyala imádság. Minden szem a pápai lakosztály ablakára szegeződött. Hosszú percek teltek el. Aztán egyszer csak meglibbent az ablak mögötti függöny, és ott állt a pápa. A várakozás néma csendjét a megkönnyebbülés és az örömujjongás zaja váltotta fel. Tehát él, és köszönt minket! Mindenki tudta, a legkisebbtől a legnagyobbig, a zarándoktól a diplomatáig, az afrikaitól a zajos, római polgárig, hogy a szentatya haldoklik, hazafelé készül. Éreztük, ez szinte az utolsó pillanatok egyike, hogy láthatjuk. Olajágat fogott reszkető kezében, szólni nem tudott, orvosai is megtiltották neki. A kezével üzent. Békét, feltámadást, túlvilágot, szeretetet. „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom” dobolt fülemben Pilinszky verse. Akkor, tőlünk távoztában is úgy állt ott, betegségtől és fájdalomtól gyötörten, a béke szimbólumával a kezében, hogy mi, ott a téren és a világon mindenhol, szavak nélkül is érthettük: a béke és a helytállás emberét látjuk, aki a szavakon túl még mindig tanít példájával.

Te, aki közel vagy Istenhez, könyörögj értem… (Floribeth Mora Diaz) Hatévesen, 1978 májusában lettem elsőáldozó. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először részesültem szentáldozásban: éreztem Isten különleges jelenlétét. Abban az évben választották pápává Karol Wojtyłát. Nagy öröm volt ez a családban. Én gyerekként annyira nem voltam meghatódva, csak azt tudtam, hogy igen nagy esemény történt. Megválasztása örömöt és reményt jelentett abban az időben, amikor szülőhazám, Lengyelország egy embertelen rendszer, a Szovjetunió hatalmi elnyomása alatt élt. Az emberi méltóság tiszteletben tartása és a szabadság utáni vágy rendkívül erős volt a varsói szerződés tagállamaiban. Megválasztása után a pápa első szavai így hangzottak: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági és politikai rendszereket. Ne féljetek!” Ez a buzdítás bátorságot adott az embereknek.