Türelmes, felelős vezető

Egy temetés alkalmával történt a Szent Péter-bazilikában. A szentmise végén az elhunyt bíboros koporsóját néma csendben vitték ki a templomból. Az ekkor már gyengélkedő II. János Pál pápa is indulni készült a halottvivők után, de mégsem indult el, csak állt egy helyben. Elég közel voltam hozzá, és nem értettem a látszólagos tétovázás okát. Majd felfigyeltem arra, hogy próbálgatja emelni az egyik lábát, de az nem engedelmeskedik neki, majd a másikat is, de az sem indul.


Látható küzdelme spontán együttérzést váltott ki belőlem. Végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a bal kezében lévő pásztorbotot nagy erővel a bazilika kövezetéhez ütötte. A fém és a márvány találkozása hatalmas csattanást okozott, amelynek hangja néhány másodpercen át visszhangzott a hatalmas falak között. És mi történt ekkor? A pápa lábai engedelmeskedni kezdtek.

 

Egyre súlyosbodó betegsége élete utolsó éveiben bizonyára sok türelmet kívánt tőle. Fokozatosan el kellett fogadnia, hogy régi képességei cserbenhagyják, és végtagjai nem mindig teljesítik akaratát. Többször elgondolkodtam ezen a kis jeleneten. Minek a jele volt ez a határozott mozdulat? Betegségében türelmetlen lett volna önmagával? Vagy egyszerűen csak határozott volt és erős? Azóta sem tudom a választ. Egy azonban bizonyos: mélyen emberi volt ekkor is, mint mindig, és persze eredményes, hiszen végül elérte, amit akart: úrrá lett testi gyengeségén.

a szerző
egri érsek