A türelmet azon erények közé szokták sorolni, amelyre minden embernek, különösen a felelős vezetőknek nagy szükségük van. Egyik korábbi állomáshelyemen az első hetekben azt kaptam valakitől jótanácsként, hogy szolgálatomhoz kell majd teológiai tudás, lelkipásztori érzék és szeretet, mindegyikből legalább egy zsákra való. Van azonban valami, amiből jó, ha három zsáknyit is begyűjtök, mert az a legfontosabb. Ez pedig a türelem.
A konklávé előtti estén a Piazza Leoninán található lakása előtt találkoztam vele 2005-ben. Éppen aznap volt a születésnapja. Amikor gratuláltam neki, magasba emelte a tekintetét, és kissé elmerengve, lassan, mintha csak a szó súlyát méregetné, kétszer is kimondta: settantotto, hetvennyolc. Nyilvánvalóan saját, akkor nagyon magasnak vélt korára gondolt. Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy gondolatai a másnap kezdődő konklávé körül forogtak, és érzékelve az irányában megmutatkozó nagy szeretetet és bizalmat, azon merengett, vajon mit várnak a kollégái egy ilyen korú embertől.
A keresztény ember számára húsvét az egyházi év középpontja. Krisztus feltámadása ünnep, a szó legvalódibb értelmében. Olyannyira nagy ünnep, hogy nemcsak egyszer tartjuk meg az év folyamán, hanem minden vasárnap erre emlékezünk, és ezért nevezzük a vasárnapot az Úr napjának. Akkor vajon miért van az, hogy még a keresztények között is a karácsonyt szokták látványosabban megünnepelni? Valóban, sem a küldött jókívánságok számát, sem az ajándékokat, sem az ünnepi díszeket tekintve a húsvét nem fogható a karácsonyhoz. Talán azért van így, mert a karácsonyt a kereszténység nélküli társadalom is gond nélkül befogadta mint közös értéket, mint azoknak az érzelmeknek az ünnepét, amelyek legalább egy napra mindenkit abba az illúzióba ringatnak, hogy a „szeretet ünnepe” olyan közös érték, amellyel kapcsolatban mindenki egyetért?
