Megújította az egyházat – szavak nélkül is tanított

Évek óta minden nagypénteken, amikor véget ért a Colosseum mellett a pápa által vezetett keresztút, azt hittük, nincs tovább: az egyházfő azon a mezsgyén jár, ahonnan nincs visszaút. Már alig tudott járni, állni, később már csak ült, a szavát is alig értettük. Éveken át úgy tűnt, mintha ő is készült volna sírba szállni Krisztussal. Úgy éreztük: közel áll ahhoz, hogy átköltözzön az Atyához, s éppen ezért nálunk sokkal jobban megértette és átérezte, mi történhetett egykor Jézussal a keresztfán. Aztán húsvét vigíliáján mindig olyannak láttuk őt, mint akit kicseréltek: hirdette a fény, a hit és az egyház erejét. A Szent Péter-bazilika előtti téren már mindig a győzedelmes Krisztus földi helytartójaként, a világegyház fejeként öntött erőt és lelkesedést a hívők szívébe.

 

Erre az utolsó húsvétra ez az utolsó tanítása maradt: a helytállásé és a békéé. Már csak szavak nélkül tanított, mint egy szülő, mint egy jó atya. A neve is épp ezt jelenti.


Azután elérkezett április másodika. Volt olyan hírügynökség, amely már napokkal korábban bejelentette a pápa halálhírét. A Vatikán cáfolta, de jelezte a szentatya haldoklik. Szombat este volt. Családommal kint álltunk a Szent Péter téren. Tízezrek virrasztottak csendben. Csoportok imádkoztak halkan, valaki a haldokló pápa ablaka felé fordulva olasz dalokat énekelt. Meghatottság és méltóságteljes csend honolt a mindig zajos téren. Este kilenckor hazafelé indultunk. Otthon folyamatosan figyeltük az olasz televízió műsorát, amely tíz napja szinte kizárólag a pápával, életével és haláltusájával foglalkozott. Az egyik pillanatban megszakította adását a tévé, és a bemondó fekete öltönyben csak ennyit mondott: „Papa e’ morto…” „A pápa meghalt.” Életéről és munkásságáról vetített filmeket minden csatorna. Bemutatták utazásait, az ellene elkövetett merénylet drámai pillanatait.

 

Aztán jöttek a gyász napjai. Valóban milliók érkeztek Rómába, hogy tíz-tizenöt órai várakozás után egy pillanatra még láthassák a pápát, végső búcsút vehessenek tőle. Csend és fegyelem uralkodott a tömegben. Hangos szót nem lehetett hallani. Pedig embert próbáló feladat volt esetleg egy éjszakán át állni a sorban, hogy másnap délben a ravatalhoz érjen a zarándok. A világ négy táján járt utazásai során II. János Pál pápa, s most a világ négy tájáról jöttek el hozzá.

 

A média beszélni kezdett arról, hogy ilyen tömeg még sohasem volt Rómában, még sincs semmi veszekedés, nem történnek bűncselekmények, még a zsebtolvajok is tiszteletben tartják a gyászt. Csoda! kezdték rebesgetni az emberek. A temetés napján aztán már táblák jelezték, hogy a hívek úgy gondolják, a pápa szent volt, szentté kell avatni. Santo subito írták transzparenseikre. XVI. Benedek megválasztása után, félretéve a szabályokat, megindíttatta a boldoggáavatási eljárást. A Vatikánban dolgozó papok, püspökök, bíborosok azt mesélik, hogy már életében sok csodálatos esemény vette körül II. János Pált. A boldoggá avatáskor azonban csak a halál után tett csodát lehet figyelembe venni. Azt mondják, ilyen közbenjárások is történtek már. A pápa életében is tanított, segített a rászorulókon, megújította az egyház életét, hát halálában is segít. Mert ott van az Atyánál. Élete és halála erre a biztosíték.