Egyházunk

Pápai Lajos győri megyés püspök emlékezik

II. János Pál éppen egy műtét előtt állt, fájdalmai voltak, ráadásul az idő is rettenetesen rossz volt: olyan szél fújt kinn, az ipari parkban, hogy mindig attól féltem, felcsapja a szőnyeget. Ez aztán szerencsére nem történt meg. A pápa a viharos szelet is humorosan fogta fel: azt mondta, olyan, mint a Szentlélek szele. Délután a győri székesegyházban találkozott az egyházmegyénk különböző csoportjainak, közösségeinek képviselőivel. Édesanyám élt még akkor, s ott ült a templomban az egyik padon. Ahogy mentünk befelé a templomba, mondtam a szentatyának, hogy édesanyám is itt van, de úgy tűnt, mintha nem is vette volna észre őt. Ám amikor visszafelé jött, megállt édesanyám előtt, s adott neki egy rózsafüzért. Mostanra a legnagyobb liturgiának teret adó ipari park teljesen beépült, de az oltár helyén egy kereszt áll, és jelzi, hogy a szentatya ott misézett 1996-ban.

Pápai Lajos győri megyés püspök emlékezik

II. János Pál éppen egy műtét előtt állt, fájdalmai voltak, ráadásul az idő is rettenetesen rossz volt: olyan szél fújt kinn, az ipari parkban, hogy mindig attól féltem, felcsapja a szőnyeget. Ez aztán szerencsére nem történt meg. A pápa a viharos szelet is humorosan fogta fel: azt mondta, olyan, mint a Szentlélek szele. Délután a győri székesegyházban találkozott az egyházmegyénk különböző csoportjainak, közösségeinek képviselőivel. Édesanyám élt még akkor, s ott ült a templomban az egyik padon. Ahogy mentünk befelé a templomba, mondtam a szentatyának, hogy édesanyám is itt van, de úgy tűnt, mintha nem is vette volna észre őt. Ám amikor visszafelé jött, megállt édesanyám előtt, s adott neki egy rózsafüzért. Mostanra a legnagyobb liturgiának teret adó ipari park teljesen beépült, de az oltár helyén egy kereszt áll, és jelzi, hogy a szentatya ott misézett 1996-ban.

Locsolóbálra szólt a meghívó, de a résztvevők nem báli ruhában érkeztek a püspökségre. Mivel rosszabbra fordult II. János Pál pápa állapota, délután futótűzként terjedt a hír: a bál helyett ima és virrasztás lesz a szentatyáért.

Fehér és vörös selyem a fakereszt körül, virágok és apró mécsesek mindenütt. A püspöki dolgozószobából lekerül II. János Pál bekeretezett képe, s még egy fotó, amelyen a szentatya a Kaposvári egyházmegye térképe fölé hajolva hallgatja a püspököt a legutóbbi ad limina látogatás alkalmából. Gitár- és énekszó csendül fel. Szárnyal a dal, s van a levegőben valami visszafogott intimitás, miközben persze örül az ember, hogy nagyra tárult a püspöki székház kovácsoltvas kapuja, és sokan eljöttek a hívó szóra.

XXIII. János és II. János Pál a keresztény egység és a vallásközi párbeszéd előmozdítói

A kétezer éves egyház Isten végső kinyilatkoztatását hordozza, mely minden ember számára az üdvösség ígéretét jelenti. Jézus tanításának gazdagsága és mélysége nem azonnal és nem egyszerre jut el mindenkihez, hanem gyakran nagyon hosszú idő kell az Isten és az ember kapcsolatával összefüggő szempontok megvilágítására. A tanítás fő képviselői az apostolok, majd az ő utódaik, a püspökök, de közülük is kiemelkedik Péter, és a megszakítatlan apostoli hagyomány következtében a mindenkori pápa. Róma püspöke a Szentlélek különleges segítségében részesül, amikor az egyház életét irányítja.

A kereszténység történetéből tudjuk, hogy az egyház és a világ kapcsolata mindig tartalmaz kihívásokat. Előfordult, hogy egyes döntések az emberi gyengeségből adódóan nem mindig vették figyelembe Krisztus akaratát, aki egyszerre szeretné az egyház és az emberiség egységét. Éppen ezen a két területen több évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az evangélium szelleme felülemelkedjen a sajátos történeti korokhoz kötődő érdekeken, és megvalósulhasson Istennek az emberrel kapcsolatos eredeti terve. Ehhez azonban változásra és megújulásra van szükség, de mindenekelőtt megtérésre, mert az az igazi megújulás, ha az a szívet és az értelmet is érinti. XXIII. János és II. János Pál pápa ezt értették meg, és lettek a nagy változást felmutató II. vatikáni zsinat (1962–1965) sikerének főszereplői. Az egyik azáltal, hogy meghirdette az egyháztörténelem 21. egyetemes zsinatát, a másik pedig azáltal, hogy átültette a gyakorlatba annak tanítását és szellemét. Az új szempontokat a „naprakészség”, az aggiornamento és a megvalósítás, a kivitelezés jelentette. A két szent életű pápa már a megválasztásával újdonságot jelentett az egyetemes egyháznak és a világnak is. Mindkettőjükről elmondhatjuk, hogy egész életük során szem előtt tartották és különösen fontosnak tekintették a nem katolikus keresztényekkel és a más vallások tagjaival folytatott párbeszédet. Ennek a nagy ügynek lettek sok szempontból az úttörői és hídépítői.

XXIII. János és II. János Pál szentté avatása elé

Amikor egymás mellé helyezünk két kivételes alakot, szinte önkéntelenül méricskélni kezdjük őket: melyik ilyenebb, melyik olyanabb, ki volt a nagyobb, jelentősebb. Ez a megközelítés segít minket abban, hogy szájunk íze szerint értelmezzük a valóságot. Ugyanakkor eközben a valóság lényegét: az elevenséget, a személyes megismételhetetlenséget, minden egyes emberi élet radikális másságát, mégis egységét veszítjük el szemünk elől.

Fehérvasárnaptól Róma két püspökével gyarapodik a szentek névsora: XXIII. János és II. János Pál ugyanaznap emelkedik oltárra. Két összemérhetetlenül egyedi, mégis sajátos módon egymásba kulcsolódó élet tárul fel előttünk Isten kegyelmének fényében. Egyszerű származás, a történelmi viharok által jellemzett tanulmányok és fiatal papi évek, nagy kihívásokkal szembenéző püspöki szolgálat – mindez közös bennük. A leginkább elgondolkodtató közös pont azonban a címet is adó gondolat: ők mindketten történelmet írtak. Úgy váltak mérföldkővé és fordulóponttá, hogy erre soha nem készültek. Nem akartak hősök, kimagasló egyházi személyiségek lenni. Ám mindvégig készek voltak beteljesíteni Szent Pál szavát: „Futok [Krisztus] után, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,12–13).

Húsvét nem a tetteink következményeként érkezik, hanem tetteink következményének ellenére. Tetteink örök következménye egyedül a kereszt. Amit az emberi gonoszság gondosan felépített, azt Isten egy szempillantás alatt „elrontotta”.

Akárhányszor lobban nagyszombat éjszakáján az egyetlen gyertyaláng, megráz bennünket a felismerés: a halál az élettel szemben szükségképpen alulmarad, ha az élet csak ugyan Krisztus.

Hosszú út vezet a világossághoz ebben a tartós sötétségben, tehetetlenségünk és hitetlenségünk éjszakájában, de Krisztus húsvét fényeivel pásztázza utunkat. Serkenti a vándorlás tempóját övéivel, de sajnos lemaradnak azok, akik vesztett reményükbe csomagolják kényelmüket, és akik görcsös hagyományőrzés ürügyén hősi pózaikba süppednek.

XXIII. János 2000. szeptember 3-i és II. János Pál pápa 2011. május 1-jei boldoggá avatását (beatificatio) követően 2014. április 27-én elérkezik a szentté avatás (canonisatio) napja.

A szentek tisztelete (hyperdulia) és a szentté avatás az ősegyházban spontán, formális jóváhagyást nélkülöző cselekmény volt. A Szent Polikárp († 156 körül) vértanú tiszteletéről szóló első tanúságot követően a IV. században lassanként kibontakozott a hitvallók, az aszkéta- és a katonaszentek tisztelete is. Órigenész egyházatya vetette fel a szentek szószólói szerepének gondolatát. Ez a gondolat nyerte el teljességét annak megfogalmazásában, miszerint a szentek iránti tisztelet a vándorló és megdicsőült egyház szolidáris kapcsolatának megvallása. A szentek példakép- és szószóló-közbenjáró társainkként a hit útjának konkrét, emberi útjelzői számunkra. Ismereteink szerint az első szentté avatást 993-ban XV. János pápa végezte, mégpedig Szent Augsburgi Ulrich († 973) esetében. III. Sándor pápa 1170. július 6-án írt levelével a pápa saját, kizárólagos jogkörébe vonta a szentté avatást, 1243-ban pedig IV. Ince pápa törvényerőre emelte ezt a jogkört.

A húsvét nem lehet a tavasz ünneplése, már csak azért sem, mert a déli féltekén, például Ferenc pápa szülőhazájában ilyenkor őszbe hajlik az idő. Arrafelé nem is lehet megkerülni a feltámadás hitét a természet tavaszi megújulásának hasonlatával.

Krisztus feltámadása nem csoda abban az értelemben, mint a naimi ifjú vagy Lázár feltámasztása. Egyrészt ők e világi életük folytatására támadtak fel. Másrészt ilyen csodát Jézus megismételhetett volna másutt is, esetleg Kafarnaumban vagy bárhol máshol. Krisztus feltámadása az emberiség bűntől való megszabadításának egyszeri hitbeli eseménye.