Öröklét

Egyre koncentráltabb a fegyelem s a figyelem. A gitáros éneket Rumszauer Miklós atya lélekkel teli, szuggesztív imái törik meg. A hála, a köszönet fohásza száll az égbe, majd rózsafüzért mondunk.

 

A kaposvári főpásztor, Balás Béla veszi át a mikrofont. Amúgy is fátyolos hangja olykor még fátyolosabbnak tűnik, ám szavaiból, egész lényéből öröm árad, hiszen II. János Pál szentelte őt püspökké, akivel többször is találkozott. Felidéződnek azok a mámoros pillanatok is, amikor felszállt a fehér füst, s megtudta a világ, hogy Karol Wojtyła, a lengyel bíboros ülhet Szent Péter trónjára, de magyarországi látogatásai és az ifjúsági világtalálkozó képei is felvillannak.


Balás püspök olyan lebilincselőn mesél a pápáról, hogy szinte mi is részesei vagyunk a találkozóra érkező, hömpölygő tömegnek, és vele együtt éljük át az eseményeket. De látjuk a megtört arcot is, amely a fiatalok üdvrivalgására megfiatalodik. Újra él a tekintet, és áldásra emelkedik a kéz. Mi pedig gondolatban mindannyian ott vagyunk II. János Pál mellett, aki így bátorítja a világot: Ne féljetek!

 

Megpendülnek a gitárhúrok, ismét szól a hálaének. Rásandítok az órámra: kilenc óra harminchét perc. Miklós atya ekkor lehajol, a virágok mellől felemeli a szentatya képét, és felakasztja a fakereszt vízszintes szárára…

 

Örülök, hogy erre az alkalomra valóban egy ház lettünk – mondja zárszóul a püspök, majd áldást oszt.

 

A mécsek tovább égnek, a virrasztók indulnak. Ki haza, hogy megtudja, mi történik a Szent Péter téren, ki pedig a püspökségen, a televízió képernyője előtt kíséri figyelemmel az eseményeket. Ahogy feleségemmel, gyerekeimmel és Pestről érkezett keresztanyámmal hazaérünk, hamarosan bizonyossá válik: II. János Pál pápát magához ölelte a Teremtő.

 

A világegyház földi helytartójának élete kilenc óra harminchét perckor ért véget. Azóta az öröklét boldog lakója.