Krisztus jelenléte bennünk

Krisztus feltámadása tehát nem egy holttest újjáélesztése, hanem – mint François Varillon francia jezsuita (1905–1978) teológus fogalmaz – átmenet a szabadságba, a szeretet szabadságába. Egyszerre történeti tény és hitbeli esemény. A feltámadt Krisztus „láttatta magát” az apostoloknak, és erről történeti tanúságot tettek. De ez a történeti tanúságtétel jelent valamit, ami már nem lehet történeti, s ez éppen maga a feltámadás.

 

A megjelenések hitre ösztönző jelek. Erre utalnak a jelenések elbeszéléseiben azok a mozzanatok, amikor barátai nehezen ismerik fel Jézust. Másrészt zárt ajtón át jelenik meg, mintha a feltámadt, megdicsőült Krisztus máshonnan jönne, és nem volna mindenütt jelen.


Visszatérő nagy problémánk a „csak”. Azt szoktuk gondolni és mondani, hogy a hit dolgait nem tudjuk, tapasztaljuk, csak hisszük. Elfelejtjük, hogy a feltámadás hite a feltétele Krisztus valódi jelenlétének bennünk. „Hinni annyi, mint befogadni a gyökeres átalakulásra való képességet, azaz befogadni a feltámadt Krisztust.”

 

Szent Pál ismert szavai szerint „ha Krisztus nem támadt fel, a mi hitünk hiábavaló” – csak üres fuvallat, nagy semmi.

 

A húsvét nem valamiféle vigasztaló üzenet arról, hogy életünk nagypéntekje után mindig remélhetjük a feltámadást. De nem is csupán az az üzenete, hogy a halál után is van élet. Azért a legnagyobb keresztény ünnep, mert azt hirdeti, hogy a feltámadás a feltétele Krisztus valódi jelenlétének bennünk, a hit által.