Akik történelmet írtak

Mindez üzenet korunk számára, amely olyannyira vágyik az önkiteljesítésre, arra, hogy a személyes élet és pálya valami egészen egyedit alkosson. Mi mind szeretnénk „egyéniségek” lenni, s nyomot hagyni magunk után. Ehhez azonban a legesetlenebb (s tegyük hozzá: legreménytelenebb) utat választjuk: erőlködünk, teljesítünk, mi próbáljuk megváltani a világot, mi akarunk korszakalkotók lenni (vagy legalábbis valamilyen szempontból másmilyenek, mint a nagy átlag). Pedig ahhoz, hogy naggyá legyünk, előbb mernünk kell kicsivé válni. Ahhoz, hogy fordítsunk a világ (vagy konkrétan: saját életünk) sorsán, először le kell tenni a fegyvert Isten előtt, s őrá kell bízni a döntést. Engedni kell, hogy áthasson, eszközévé tegyen minket. A leginkább egyéni, a legjobban önmagam akkor vagyok, amikor belehelyezem magam Isten tenyerébe, amikor kiüresedve engedem, hogy betöltsön engem.


XXIII. János ezért tudott a „világ plébánosa”, a „jó pápa” lenni: átengedte magát az Úrnak, hagyta, hogy az ő szeretete hömpölyögjön keresztül az életén. Tudott gyermeki és közvetlen lenni Istennel – így válhatott sokak atyjává és közvetlen közelségű lelki mesterévé. II. János Pál nagy tettei, gesztusai, hol látványos, hol rejtett „nagy pillanatai” ugyanezt a belső istenközelséget sugározzák: a kiemelkedő események közben elkapott tekintetek, a lélek belső világát tükröző arcvonások, az emberi hitelesség mind-mind annak a jelei, hogy életében Isten lett a minden mindenben (vö. 1Kor 15,28).

 

Ha egy ember átengedi az életét Istennek, ha egy lélek kitárul a végtelen előtt, akkor megfordul a világ sorsa. A legegyszerűbb emberi élet is képessé válik arra, hogy történelmet írjon.

Fotó: Bókay László